Magyar Katolikus Lexikon > E > egyháztan


egyháztan (gör. ekklesziológia, lat. ecclesiologia): az →Egyházról szóló teológiai tanítás. - Alapelemei az ÚSz-ben. A szinoptikus evang-ok csak a pünkösd előtti időről beszélnek, s az Egyh. igazi élete a Szentlélek eljövetelével kezdődik. Maga az →Egyház szó is csak 2-szer fordul elő (Mt 16,18; 18,18) (→ecclesia). János evang-a sem sokkal többet nyújt, bár jobban rámutat a Szentlélek szerepére. Az ApCsel és az ap-ok levelei azonban már jelzik az Egyh. bizonyos jegyeit és kegyelmi tartalmát. - Az →egyházatyák idejében az Egyh-ról szóló tanítás tkp. csak függvénye a nagy teol. vitáknak, amelyek a Szentháromság titkai, a megtestesülés és a kegyelem mibenléte körül forognak, de Szt Ireneusnál, Hüppolütosznál és Tertullianusnál értékes adatokat kapunk az egyh. hagyomány szemléletére. Szt Ciprián karthagói pp. kv-et írt az Egyh. egységéről, Szt Ágoston az Egyh-nak mint az üdvösség eszközének szükségességét tárgyalta. Tőle származik a látható és láthatatlan Egyh. megkülönböztetése is. A korai skolasztika már meghatározást akart adni az Egyh-ról, s olyan kérdéseket is fölvetettek, hogy pl. Krisztus isteni v. emberi természete szerint feje-e az Egyh-nak. A nagy teol-oknál, Nagy Szt Albertnél, Szt Tamásnál, Szt Bonaventuránál sem találunk összefoglaló ~t, legföljebb annak egyes fejezeteit. A reformáció túlhangsúlyozta az Egyh. spirituális jellegét, s szétválasztotta a látható és láthatatlan Egyh-at. Ezzel szemben az ellenreformáció intézményes jellegére mutatott rá. Ettől kezdve túltengett az apologetikai tárgyalás. A dogmatikai szempontokra csak a 20. sz-ban terelődött rá a figyelem, s végül a II. Vat. Zsin. megadta a biztos alapot ehhez a szemlélethez. Főleg az Egyh. misztériumjellegét emelte ki, föltárva, hogyan értelmezi magát az Egyh. Hiszen csak úgy állhat ki a világ elé, ha tudatosan kimondja, hogy mit tart magáról és milyen jogon képviseli eszméit a tört. színpadán. Csak így tudatosíthatja tagjaiban is az összetartozást, a küldetést, s csak így tisztázhatja mondanivalóját kifelé. A zsin. szerint az Egyh. olyan jele az Istennel fönnálló kapcsolatnak, hogy azt a kapcsolatot létre is hozza és állandósítja. Ezzel pedig előkészíti az emberiségnek azt a végső egységét, amely mint örök élet valósul meg az Atya házában. Az Egyh. tört. intézmény, de különbözik a többi intézménytől. Állítja magáról, hogy létrejöttében határozott isteni elgondolás és erő működött közre. Az isteni segítség azóta is vele van, s működése nem merül ki a földi boldogulás szolgálatában. Tevékenysége a földi életen túl, az ember örök céljára, üdvösségére irányul. Földi tört-e be van iktatva Krisztus kereszthalála ill. föltámadása és második eljövetele közé. Tehát van benne valami, ami csak hittel érhető el, amit csak a kinyilatkoztatásból tudunk. Régi megállapítás az, hogy az Egyh-ban meg kell különböztetni az isteni és az emberi tényezőket. Ezekről azonban könnyebb elméletileg beszélni, mint őket konkrétan bemutatni v. az életben és a tört-ben egymástól elhatárolni. A kettő áthatja egymást, ill. az isteni az emberin keresztül jelenik meg. Az Egyh. mindig saját korának adottságaiban hordozza az isteni hatást. Az ~ tehát tudatos reflexióval képet akar adni az Egyh. lényegéről, mibenlétéről és életnyilvánulásairól, de mivel az Egyh. a megváltás misztériumát hordozza és közvetíti, azért valójában minden misztérium tárgyalásában jelen van. Ez is egyik oka annak, hogy a róla való külön teol. tárgyalás csak olyan későn jelentkezett. Módszertanilag legjobban mégis a →krisztológiához és a →pneumatológiához kapcsolódik. - Elméleti meghatározást először Bellarmin Szt Róbert adott az Egyházról: „Olyan emberek közössége, akik ugyanazt a keresztény hitet vallják, ugyanazokat a szentségeket fogadják el, s ugyanazoknak a pásztoroknak, elsősorban a római pápának, Krisztus helytartójának a vezetése alatt állanak”. Az Egyh. kegyelmi jellegét azonban egyértelműen nem lehet definícióba foglalni. Maga a Szentírás is csak képekben szemlélteti a valóságot. XII. Pius Mystici corporis c. enc-ja a képek közül legkifejezőbbnek a misztikus testet tartotta (1943). A mai teol. (a zsin-ot követve) az Isten népe megnevezést részesíti előnyben. Az ~ a meghatározás mellett természetesen foglalkozik az Egyh. életnyilvánulásaival is. Kifejti sztségi jellegét, vagyis azt, hogy mint jel valóban a kegyelmek hordozója és közvetítője, hiszen folytatódik és állandósul benne a megváltás műve. Krisztus mint fő a megváltás egész misztériumával benne van, s jelenlétét a Szentlélek által foganatosítja. Az Egyh. életfunkciója az Isten szavának hirdetése és a kegyelemközlés köré csoportosul. A kettőt azonban egységbe kell hoznia, hiszen a kettő áthatja egymást és együtt fejti ki hatását. G.F.

LThK III:781.