Magyar Katolikus Lexikon > E > egyedítés elve


egyedítés elve (lat. principium individuationis): bölcseleti állásfoglalás arról, mi teszi az egyes →létezőket →egyedivé, individuummá. - A probléma az ókorban is fölmerült, de csak a kk-ban éleződött ki, az ún. →universalia-vitában. Akik úgy vélték, hogy az ált. lényegeknek tulajdonítható valós lét, a megsokszorozódást és így az egyediséget járulékos meghatározottságnak tekintették. Akik az ált-t csak névleges valóságnak vették (→nominalizmus), úgy vélték, hogy a magánvalók eleve csak egyedekben létezhetnek. Arisztotelészi indítások alapján Aquinói Szt Tamás azt tanította, hogy a szellemi teremtmények önmagukban fönnálló lényegi formák, amelyek egyszersmind individuumok, azaz minden angyal külön faj és uakkor külön egyed, a testi teremtmények egyedisége viszont tökéletlen. Számukra az ~ nem lehet a forma, hiszen az egyetemes elv, de az ősanyag (maga a meghatározatlanság) sem, hanem a mennyiségileg jellegzett anyag, tehát az anyagi elv, amelyben alapvetően benne szunnyad a mennyiségi viszonyokra való irányulás. A szenttamási megoldást több skolasztikus nem fogadta el. Így Duns Scotus szerint az ~ a →haecceitas (a haec, 'itt' lat. szóból), amely az ált. lényegi formát az egyes egyedek konkrét formájává teszi, innen adódik a →formai különbség elve. Suarez is azon az állásponton volt, hogy nem szabad keresni valamifajta, az individuumokon kívülálló ~t, az egyediség alapjai magában az egyedi létezőben gyökereznek. Cs.I.

Kecskés 1943:289. -  LThK V:658.