Magyar Katolikus Lexikon > E > edomiták


edomiták, Edom fiai: Ézsau utódai (Ter 36,1.8.19.43), szemita nép, mely a Szír-Arab-pusztából vándorolt a pusztával határos területekre, elsősorban Szíriába és Palesztinába. - A kései bronzkorban (Kr. e. 14-13. sz). a Zered pataktól D-re, →Edomban, a →horiták helyén telepedtek meg (MTörv 2,12.22; Ter 14,6; 36,20). Egyiptomi szövegek szerint Kr. e. 1200 k. nyájaikkal átlépték Egyiptom határait. Izr. honfoglalása előtt tartós és szilárd államot alapítottak jól megerősített határokkal. A Ter 36,31-36 és a 1Krón 1,43-54 fölsorolja kir-aikat és városaikat. Mivel a „királyi út” (Szám 20,17; 21,22), az egyetlen kereskedőút, melyen Izr. fiai a tengert meg tudták közelíteni, az ~ földjén vezetett keresztül, a két nép sokat hadakozott egymással. Saul, mihelyt megszilárdította uralmát, harcba szállt az ~kal (1Sám 14,47), Dávid a Só-völgyben legyőzte őket (2Sám 8,13-15). Ettől fogva, bár saját kir-aik kormányozták, az ~ Izr. alattvalói voltak. Salamon uralma alatt föllázadtak (1Kir 11,14; 20,25b). Nem sokkal az ország kettészakadása után az ~ függetlenné válhattak (vö. 2Kir 8,20-22). Nebukadnezár legyőzte őket (Jer 27,6; 49,7-22; Ez 32,29), Jeruzsálem pusztulása után É felé húzódtak (Ez 35,10; 36,5; Siral 4,21-22); innen érthetők a próf-k fenyegető jövendölései (Abd 6-21; Ez 25,12-14; 35; Zsolt 137,7; Iz 34,5-17; 63,1-6). Helyüket, az egykori edomita ter. D-i és K-i részét a →nabateusok foglalták el. Később az ~ →Idumea lakóiként szerepelnek a tört-ben. **

BL:271.