Magyar Katolikus Lexikon > E > én


én (lat. ego): bölcseleti és lélektani fogalom az emberi öntudat középpontjának jelölésére. - Mint a gondolkodás és akarás alanyát fogalmilag meg kell különböztetnünk a lélektől, amely a lelki folyamatokat, a tudattartalmakat és az érzelmeket is magában foglalja. Szűkebb értelemben (ha csak a szellemi tevékenységekhez való viszonyában nézzük) az ~ a formális alany („éniség”), tágabb értelemben azonban mint tapasztalati alany az ember minden testi-lelki élményének közp-ja. Az ~ érték szempontjából semleges tulajdonságnélküli. Behelyettesíthető a →személy fogalmával is, ha az ember egész-voltát kívánjuk hangsúlyozni, s nem akarjuk, hogy az ~ fogalma szétessen érzelmi-vitális lélekre és önmagát transzcendáló szellemre. - 1. A bölcseleti szóhasználat az ~ magánvalóságát hangsúlyozza, amit az igazol, hogy az egyes lelki folyamatok (mint járulékok) átfogó hordozót és egység-alapot föltételeznek, amiről egész életen át azonosnak megmaradó ~-tudatunk v. öntudatunk is tudósít bennünket. Bár szellemi megismerésünk nem irányul közvetlenül önmagára, megvan a képességünk, hogy mintegy visszatérjünk más tárgyakról saját belső világunkra, így jutunk el az önismeretig. Ebből adódik azután az önmagunkért való felelősség. - Az →aktualizmus irányzata elveti az ~ magánvalóként való értelmezését, az öntudatot a mindenkori pillanat átélésére korlátozza. Más irányzat eltúlozza az ~ szerepét és afféle világszellemmé növeszti (→német idealizmus). - Az állatok esetében még nem beszélhetünk ~-tudatról, mert még hiányzik a tudatos önreflexió. Az embernél az ~-tudat a beszélőképességgel együtt fejlődik ki, melynek révén az ~ eljut odáig, hogy el tudja határolni magát más lényektől. A család természetszerű színtere az →én-te kapcsolatok normális kifejlődésének. - A „magasabb” v. „jobbik ~” már erkölcsi fogalom, magában foglalja a lelkiismeret elvét. Már az emberi tört. korai időszakaiban is megjelent. - Az énesség erkölcsi értelemben negatív csengésű kifejezés, az egyediséghez, önmagunkhoz való túlzott kötődést jelenti (→individualizmus, →önzés). - 2. A régebbi lélektanban az ~ a tudatos lelki folyamatok vonatkoztatási központja. S. Freud lélekelemzésében az ~ a környezeti, szociológiai hatásokat tükröző ún. felettes-~ (Über-Ich, superego) és a tudattalan világa, az ún. ösztön-~ (es, id) közötti harcmező. C. G. Jung „komplex” lélektanában a tudatos ~ a közös lélek-alappal és ennek ősképekben megmutatkozó képvilágával áll szemben, a közvetítést köztük a „belső önmagunk” (Selbst) viszi végbe, ennek révén jut el az ember önmaga megvalósítására (individuáció). Ehhez járul a persona, a külső, szociális szempont, amely sokszor korlátozza az ~ szerepét. Legalapvetőbb formája ennek a kettősségnek az én-te kapcsolat, amely a mi-nek, azaz az emberi közösségnek az alapjait vetette meg. Cs.I.

LThK V:592. - PS 3.