Magyar Katolikus Lexikon > D > dicsőség


dicsőség (gör. doxa, lat. gloria): 1. Isten jelenlétét kísérő fény és ragyogás, mely kiárad mennyei személyekre és dolgokra. - Az Ósz-ben kabód Jahve. A Kiv 16,7; 24,16; MTörv 5,24: Jahve mérhetetlen fölségének, mindenek fölöttiségének megjelenési formája, mely nem sérti a láthatatlan Istent (vö. Kiv 33,18-23), mégis lehetővé teszi a földi ember számára észrevételét és a kinyilatkoztatás felfogását. Izr. Isten ~ét először pusztító tűznek látta a Sinai hegyen (Kiv 24,17), aztán egyszerű tűzként jelent meg, mely betöltötte a megnyilatkozás, a találkozás sátorát (40,34-38; vö. 29,43). E ~ ismételten megjelent mint büntető v. csodás segítséget nyújtó hatalom (vö. Lev 9,6.23; Szám 14,10; 16,19; 17,7; 21,6). A salamoni tp-ot szintén betöltötte (1Kir 8,11; 2Krón 7,1;. Jer 14,21; 17,12). Még konkrétabban látta Ezekiel Isten ~ét (1,27; 3,23;. 8,4), kivált a jeruzsálemi tp-ban (9,3; 10,18; 11,23), de teljes fényében csak az eszkat. tp-ban jelenik majd meg (43,3; 44,4). A látomásokban Izaiásnál (6,3) és a Zsolt-ban kifejeződik, hogy Isten ~e az egész teremtést betölti és a népeket is elárasztja. A tp-ban és a teremtésben megnyilvánuló ~ az idők végén találkozik (Ez 40). A mennyei, eszkat. ~ az apokrif iratokban még inkább előtérbe kerül: Isten és az Emberfia a ~ trónján ül; Isten a „~ ura”; ~ az az eszkat. örökség, amiből az üdvözültek részt kapnak. - A megdicsőülés az ÚSz-ben is a mennyei világ tartozéka, sajátossága (vö. ApCsel 7,55; 22,11; Jel 15,8; 18,1; 21,11.13), és csak angyali jelenésként, Krisztus-jelenésként v. különleges megvilágosodás formájában fordul elő (Lk 9,31: Jézus színeváltozása; Pál a damaszkuszi úton). Teljes valóságában, egész fényében csak a parúzia idején tárul föl, de már most is jelen van, megtapasztalható valóságként. - Krisztus a feltámadás óta „a ~ Ura” (1Kor 2,9); birtokolja a megdicsőült testet (Fil 3,21;. 2Tesz 2,14; 1Kor 15,49), fölment a ~be (1Tim 3,16;. Kol 3,3; 1Pt 1,11.21). A Zsid 1,3 szerint a Fiú Isten ~ének kisugárzása, s a rövid ideig tartó, átmeneti megalázódás és kiüresedés után Isten „~gel és nagysággal koronázta” (2,7.9). Jn 17,5.24: mielőtt még eljött a világba, ~ben volt része az Atyánál, s ebbe a ~be tért vissza. János látta, hogy Jézus a földön föltárta ~ét, de csak a hívők előtt és jelek által (1,14; 2,11; 11,40). A megtestesült Igében Isten ~e van jelen, mint egykor a szt sátorban (vö. 1,14). A Fiú „megdicsőíti” az Atyát, egészen a halálig, a megváltás művének befejeztéig; az Atya viszont megdicsőíti a Fiút, mégpedig úgy, hogy a mennyei dicsőségbe emeli (13,31; 17,1.4; . 7,39; 12,23.28). A megigazulás és a Lélek elnyerése az eszkat. ~ben való részesedés (Róm 8,30; 2Kor 3,18;. 1Pt 4,14). Ez a ~ most még rejtett (vö. Kol 3,3), s mindvégig az marad, és csak megpróbáltatások és szenvedések árán lehet elnyerni (Róm 8,18; 2Kor 4,17). Az eszkat. ~ a test elváltozását (vö. 1Kor 15,40-44; Fil 3,21), és a teremtett világnak a mulandóságtól való megszabadulását jelenti (Róm 8,20-23). - 2. A szentmisében a nagy →doxológia, →Dicsőség a magasságban Istennek... **

BL:708.

Dicsőség a magasságban Istennek... (lat. Gloria in excelsis Deo): a Szentháromságot dicsőítő nagy →doxológia, az ünnepi szentmise állandó része, a →Kyrie eleison után. A Lk 2,14 szavaival indul. - Lényeges elemei már az →Apostoli Konstitúciókban megtalálhatók mint elsősorban az Atya dicsőítése (VII,47). A 4-5. sz: vsz. Alexandriában az ariánusok miatt módosult, és a hangsúly a Fiú dicsőítésére került. Mai formája a 9. sz-ból való. - A LP szerint 498: Szümmakhosz p. rendelte el, hogy ppi miséken vasárnaponként és a vt-ünnepeken imádkozzák, a papok csak újmiséjükön és húsvét éjszaka mondhatták. I. Miklós nagycsütörtökre is elrendelte. A papság a kk-ban kapott a ~ imádkozására engedélyt: Zakariás p. a montecassinói, II. Callistus 1120: fr. szerz-eknek adta kiváltságként. Hispániában azonban a →mozarab szertatásban már a 7. sz: ált-an imádkozták. - A II. Vat. Zsin. után vasárnap és a nagy ünnepeken imádkozása kötelező, sztek emléknapjain fakultatív. Ádventben, nagyböjtben és az évközi hétköznapokon elmarad. - A bizánci szert-ban ált. a vasár- és ünnepnapi reggeli istentiszt-en, hálaadás alkalmával énekelik. - A kk-ból 56 egyszólamú (gregorián) dallamát ismerjük. A legrégibb vsz. a 10. sz-ból való, a Liber Usualis 15. sz. dallama. - A többszólamú és zenekari misekompozíciók állandó része. **

Kraus I:377. - Radó 1961:65. - Brockhaus I:43.

Dicsőség az Atyának és Fiúnak... (lat. Gloria Patri et Filio...): a Szentháromságot dicsőítő kis →doxológia a liturgiában, a zsoltárok végén és responzóriumokban. - Teljes szövege: ~ és a Szentlélek Istennek; miképpen kezdetben, most és mindenkor, és mindörökkön örökké, Amen! - Első felét a 3. sz-ból ismerjük. Egyesek szerint a →niceai zsinat vezette be. Az egyházatyák - az ariánusokkal szemben, akik a Fiúban v. a Fiú által dicsőítették az Atyát - mint szentháromsági formulára hivatkoznak rá. A ~ 2. felét a 6. sz. elején Galliában vezették be. A zsolt-ok végére Szt Benedek regulája rendelte. - A bizánci szert-ban ált. a hétköznapi reggeli istentiszt-en és az →apodeipnonban imádkozzák. **

Kraus I:377. - Radó 1961:65.