Chateaubriand, Francois-René, marquis de (Saint-Malo, Bretagne, Fro., 1768. szept. 4. – Párizs, 1848. júl. 4.): gondolkodó, diplomata, író, a francia irodalmi romantika előfutára. – Arisztokrata család 10. gyermekeként Combourgban, a családi kastélyban nőtt fel. Anyja mély vallásossága, és hajóskapitány apja komor szótlansága hatott rá. 1786: katonatiszt lett, párizsi tartózkodásai alatt megismerkedett a fr. irodalmi élet —zömmel a hittől távolálló – vezéregyéniségeivel és hatásuk nem múlt el nyomtalanul. A forradalom iránti kezdeti rokonszenve az események eldurvulása láttán eltűnt és 1791: É-Amerikába indult, az igazi szabadsággal, a tiszta-szívű természeti népekkel és a háborítatlan természettel való találkozásra. 1792 elején, XVI. Lajos fogságba kerülése után hazatért, remélve hogy tiszti kötelességét teljesítve a kir-ság védelmére lehet. Coblenzben csatlakozott Condé hercegének royalista seregéhez. Thionville ostrománál megsebesült, majdnem halálosan; 1793: bátyja Jersey szigetére menekíttette, 1794: Angliába vonult száműzetésbe. Közben Fro-ban egyik fivérét és sógornőjét kivégezték, családja nőtagjait bebörtönözték, amibe többjük belehalt. Londonban anyagi források híján fr. nyelvtanításból, fordításokból tartotta fenn magát, de közben megismerkedett az angol irodalommal és maga is írni kezdett. – A forradalom és okai vizsgálata volt első művének tárgya: Essai historique, politique et moral sur les révolutions anciennes et modernes (London, 1797); politikai téren megkísérelte a royalista és a forradalmi felfogás egyeztetését, míg vallási téren családja felháborodására a korszak szabadgondolkodó, szkeptikus eszméi hívének mutatkozott. Röviddel ezután értesült nővére leveléből anyja haláláról és arról, hogy anyja mindvégig szenvedett az ő művéből is kivilágló hitetlenségétől, és halála előtt végső kívánságként fiától a megtérését kérte. Ennek hatására 1798: ~ visszatért gyermekkora katolikus hitére. Megtéréséhez hozzájárult egy emigráns társának, Louis de Fontanes-nak a nézete egész Fro. bekövetkező megtéréséről. – 1800: az emigránsoknak kínált amnesztia idején hazatért, bár eleinte óvatosságból álnéven. Párizsban de Fontanes bevezette őt a Mme Staël, Mme Récamier és Joseph Joubert irodalmi köreibe, akik mindvégig támogatták irodalmi és politikai pályafutását. – Londoni tartózkodása alatt kezdte el írni és Párizsban 1802: jelentette meg a kat. ujjászületés támogatására szánt Le Génie du christianisme ou beautés de la religion chrétienne (1802) c. művét. Nem racionális érveket sorol fel, hanem a vallásnak a művészetekre való előnyös hatását, a vallás, a liturgia szépségét emeli ki, mindezt az érzelmekre ható különösen ékesszóló stílusban. A mű sikere révén eredményesen fordult szembe a felvilágosodás 18. sz-i írói által keltett általános kereszténység-ellenes hangulattal. Munkája a romanticizmus egyik kiinduló forrásaként, de stilisztikai remekműként is jelentős befolyást gyakorolt a francia irodalomra a későbbiekben. Hatása volt a katolicizmus polgárjogának helyreállítására és a vallásos körök ébredésére. – Még Londonban írta az amerikai élményei által ihletett Les Natchez prózai eposzt az indiánok életének bemutatására, ami egészében csak az Oeuvres complètes-ben 1826–31: jelent meg. Két rövidebb részletét (Atala; René) azonban példaként beillesztette a Le Génie-be, és külön is megjelentette azokat (1801, 1805). Induló írói népszerűségéhez nagymértékben hozzájárult a két tragikus szerelmi történet közönségsikere. Az Atala, ou les amours de deux sauvages dans le désert romantikus-tragikus történet egy ker. indián lány haláláról. A keret a Natchez törzs pusztulása a louisianai fr. gyarmatosítók vérfürdői és a törzsek háborúi közepette. Az indiánok mintegy a Rousseau-i „nemes vadember”-t képviselik, a ker-ség értékeit pedig az idős misszionárius Aubry atya. A René c. románc egy melakólikus beteg lélek képe, különlegesen megkapó természetleírással és az indián élet hátterével övezve. Önéletrajzában Chateaubriand utal rá, hogy kora beteglelkűségét kívánta bemutatni a Renével. – A Le Génie újabb kiadását 1803: Napóleonnak ajánlotta. Napóleon ekkoriban, a maga módján, a katolikus államvallás fro-i helyreállításában volt érdekelt és támogatásnak értékelte a művet. Így az író követségi titkári beosztást kapott Rómában, a szentszéki francia követségen. Itáliai élményeit Voyage en Italie c. művében örökítette meg. Mikor azonban 1804: Napóleon megölette d’Enghien hercegét, ~nak volt bátorsága tiltakozásul lemondani diplomáciai beosztásáról és szemléletében is szembefordult a cs-ral. 1806–7: részben szentföldi zarándoklatként, részben egy, az ókori keresztény-üldözésről szóló művéhez előtanulmányként, hosszabb utazást tett Görögo-ban, Palesztinában, Egyiptomban, Spanyolországban. Prózai költeménye, a Les Martyrs, ou le triomphe de la religion chrétienne (1809) mintegy a Le Génie du christianisme racionálisan érvelő változata, a ker-et, mint a költői ihlet forrását mutatja be. Keleti útjáról szóló leírása: Itinéraire de Paris à Jerusalem (1811). – Hazatérve politikai irányú szereplései és munkái következtek. 1807: újságjában, a Mercure de France-ban közzétett cikkében megtámadta Napóleont, Néróhoz hasonlította. Az újságot időlegesen betiltották, őt magát kitiltották Párizsból. Párizs-környéki birtokára vonult vissza. – 1811: megválasztották a Francia Akadémia tagjának, a forradalompárti M.-J. Chénier halálával megüresedett helyre. Előkészített székfoglaló beszédéből azonban még Napóleon kérésére sem volt hajlandó kihagyni a forradalomnak és elődjének a bírálatát. Ezért csak a Bourbon restauráció után foglalhatta el székét. – Az 1814: De Bonaparte, des Bourbons, et de la nécessité de se rallier à nos princes légitimes címen írt röpiratáról XVIII. Lajos azt mondta, hogy felért egy egész hadsereggel a restauráció oldalán. – Waterloo után államminiszter és a főrendi ház tagja lett. Kritikái miatt később mégis szembekerült a kir-lyal, miután az feloszlatta a választott, ultrakonzervatív többségű alsóházat. Ezután a későbbi X. Károlyt támogató ultra-royalista csoporthoz csatlakozott, főleg lapjukban, a Le Conservateur-ben közölt írásaival. Majd ismét a kir-i udvar oldalára állt egy cikkel, amikor 1820: megölték de Berry herceget, Károly fiát, a lehetséges trónörököst („Mémoires sur la vie et la mort du duc”). Ezután a Bourbon királyság követe 1821: Berlinben, 1822: Londonban és ez évben külügyminiszterként teljhatalmú megbízott a Veronai Kongresszuson. – 1824: az ultra-royalista miniszterelnök, deVillèle gr. menesztette őt a külügyminiszterségből. Ezt követően a Journal des Débats újság hasábjain megjelenő cikkeivel a sajtószabadság védelmében emelte fel szavát, együtt a liberális körökkel. De Villèle gróf leváltása után 1828: római követi megbízást kapott X. Károlytól. – Fro-ban súlyos gazdasági és politikai helyzet alakult ki. Az 1830. évi forradalom után a parlament VII: Lajos Fülöp orleans-i herceget, a „polgárkirály”-t ültette trónra. ~ már előzőleg, 1829 végén lemondott római követi tisztségéről, nem tette le az esküt Lajos Fülöpre és végleg visszavonult a politikai élettől. – Ekkoriban megjelent munkái már összegző jellegűek. Amerikai utazási élményeit dolgozta fel a Voyage en Amérique (1827) útibeszámolójában. Az előző évek politikai változásait értékelte és saját politikai meggyőződését fejtette ki a De la restauration et de la monarchie élective (1831) röpiratban. Az Etudes, ou discours historiques-ot (1831) egy tervezett nagyobb történelmi mű bevezetőjének szánta. Lefordította fr-ra Milton Elveszett paradicsom-át (1836), ami oly nagy hatással volt rá még angliai tartózkodása alatt. A már csak a halála után megjelent Les mémoires d'outre-tombe, ‘Síron túli emlékezések’ (1849–50) részletes összefoglalását adja élete nagy eseményeinek. – Irodalmi és politikai tevékenységének fő céljai: a katolikus restauráció támogatása a forradalom utáni időkben vallási, kulturális, társadalmi téren, a felvilágosodás kulturális monopoliumának megtörése és a forradalom által eltörölt történelmi hagyományok újjáélesztése. Inspiráló hatása kiterjedt a francia katolikusok számos későbbi jeles képviselőjére, mint →Lamennais, →Lacordaire, →Montalembert. Magánélete a kor zavaros eseményei következtében sokszor vált zaklatottá: sebesülés, menekülés, nélkülözés, családtagjainak pusztulása, többszöri kegyvesztettség. Házassága is megsínylette a kor viharait. 1792-ben vette feleségül az igen fiatal és ugyancsak Saint Malo-ból való arisztokrata Céleste Buisson de La Vigne-t (1774–1847), Lucille húga barátnőjét. Az esküvőt követően ~ a hadjárat, az emigráció és a párizsi tartózkodása miatt csak évek múlva látta viszont feleségét, aki közben megjárta a forradalom börtönét. ~ megtérése után mindvégig megőrizte ragaszkodását az egyházhoz. Kívánsága szerint egy kis szigeten temették el, Saint Malo előtt. N.D.

Világirodalmi Lexikon Bp., 1930. I:433. – Új Idők Lexikon V:1288. – ZE03061621 – NCE 2003. III:446.