Magyar Katolikus Lexikon > B > bizánci zene


bizánci zene: a bizánci szertartású görög Egyházban a 6-15. században énekelt egyszólamú dallamok. - Korai fejlődési szakasza ismeretlen, a legrégebbi dokumentumok a 10. sz-ból származnak. 1453 a ~ történetében is határkő, utána egy új zenei korszak következik. A kéziratokban azonban nem mutatkozik törés a régebbi időkkel szemben, fokozatos átmenetről beszélhetünk. - 1. Az ~ alapvető jellegzetességei. A →gregorián zenéhez hasonlóan kizárólag vokális, egyszólamú zene (a gör. egyh. törv-ek nem engedik meg a hangszeres kíséretet). A dallamkincs nyolc hangnembe sorolható. A szöveg és a dallam szoros egységet alkot és elválaszthatatlan a liturgiától. - A ~ kutatásához először meg kellett fejteni a bizánci kottaírást. Az első kutató Bernard de Montfaucon volt, aki Palaeographia graeca (Paris, 1708) c. művében közölt néhány hangjelet, anélkül, hogy megkísérelte volna azok megfejtését. Néhány évtized múltán Martin Gerbert, Sankt Blasien (Fekete-erdő) apátja vélte, hogy megtalálta a Ny-i hangrendszerre való átírás módját, de hogy átírása helyes, azt nem tudta bizonyítani. Mintegy 40, bizánci neumákkal lejegyzett kéziratot közölt. Ő az első, aki a bizánci szerzők névsorát összeállította. Oskar Fleischer: Die spätgriechische Tonschrift (Berlin, 1904) c. művében részben megoldotta a bizánci neumák rejtélyét. A messinai Egyetemi Kvtár birtokában lévő Papadiké (Cod. gr. 154) tanulmányozása közben rájött az új-bizánci neumák megfejtésére, s ez lehetővé tette a dallamok jelentős részének helyes olvasását. Mindazonáltal mégis maradtak problémák, különösen ami a ritmust és a hangnemet illeti. Dom Ugo Gaisser és Amadée Gastoué 20. sz. elején írt tanulmányai ellenére is csak 1915-25: sikerült a problémát megoldani, amikor újabb kutatók szentelték magukat a ~ krit. tanulmányozására. Egy 1931: Koppenhágában rendezett konf-n elhatározták a Monumenta Musicae Byzantinae, a bizánci kz-ok facsimile kiadását, mely a helyes átírást és tanulm-okat is tartalmazza. Az 1935: megjelent első kötetet az utóbbi 30 évben még mintegy 20 követte. - Bíborban született (VII.) Konstantin cs. (910-959) De ceremoniis c. művében található a legtöbb információ arról, hogy milyen nagy szerepet játszott a zene a cs. udvarban. Úgy tűnik, a profán és egyh. zene nem sokban különbözött. A cs-ok szolg-ában álló énekesek (kórus) kötelessége volt az egyh. szolg. ellátása is. Az udvar szert-rendjében egész sorát találjuk a hangszerekre vonatkozó szabályoknak. Az orgonát soha nem használták a tp-ban. Erre utal az is, hogy amikor a bizánci cs-ok orgonát küldtek Ny-ra, mindig uralkodónak és sohasem egyh. célra ajándékozták. Ránk maradt egy dokumentum, miszerint V. Konstantin 757: egy orgonát ajándékozott Kis Pipinnek. Nagy Károlynak is ismernie kellett a bizánci orgonát. A 4. sz. végén már az egész mediterrán medencében elterjedt az antifónás énekben a két kórus alkalmazása. Ezt a gör. rítus meg is őrizte. - 2. Alapvető lit. zenei formák. A legkorábban alakulhatott ki az olvasmányok emelt hangon történő felolvasása, ünnepélyesebb formában éneklése. A jelentősebb olvasmányokat megelőzik nagyon rövid, énekelt szövegek, a →prokimenek. Ezek talán még a korai ker. sz-okból származnak. - A 6. sz: már megvolt a Kerub himnusz és a Nagycsütörtöki áldozási himnusz. Kétséges, hogy a Megtestesülésről szóló himnuszt Jusztinianusz írta-e, az azonban bizonyos, hogy a 6. sz-tól lényeges része a liturgiának és mindig éneklik. - A legköltőibb forma a 6. sz: megjelenő kontakion (→konták). 18 vagy 24, ugyanarra a dallamra énekelt versszakból áll, s igazában versbe foglalt prédikáció egy ünnepről. A legszebbeket →Romanosz Melodosz komponálta. A leghíresebb kontakionok a karácsonyi és az →akathiszt himnusz. A 8. sz. elején a kontakion megrövidült. A reggeli officiumban helyére lépett a →kánon, amely kilenc bibliai kantikum által sugallt kilenc →ódából áll. A kontakion egyetlen versszakra rövidült, s a kánon hatodik és hetedik ódája közé ékelődött. Az első, aki kánont írt, vsz. Krétai Szt András, de a legnagyobb kánonköltők Damaszkuszi Szt János és Jeruzsálemi Kozmasz. Sok kánont írtak a konstantinápolyi Sztudiosz-ktor szerz-ei is. - A kontakion és a kánon verstani felépítésében a legjelentősebb szerkesztési alapelv a minta-strófa, a heirmosz (→irmosz) megalkotása. A minta-strófa után következő és ugyanarra a dallamra énekelt strófákat troparionnak nevezzük (→tropár). - Bizonyosan régi gyakorlat, hogy rövid mondatokat, új verssorokat, szüntomont későbbi nevén sztikheront iktatnak a zsoltárversek közé (→sztichira) de nem tudjuk, hogy ezt már a 8. sz. előtt is szabályozták-e, ill. hogy ezek helye állandó vagy változtatható volt-e. Majdnem minden ünnepnek megvan a maga sztikheronja. Ha már meglévő dallamra énekelték, akkor proszomoion, ha saját dallam volt akkor idiomela a neve.

- 3. Hangnemek és stílusok. A lat. tonus ,'hangnem' gör. megfelelője az ékhosz, mely nem annyira skálát, mint inkább dallamvonalat jelent. A bizánci hangrendszer 8 tónusának összefoglaló neve: oktoékhosz. Az egy-egy ékhoszhoz tartozó dallamok nem voltak úgy behatárolva, mint a Ny-i hangnemeknél. - A középkori ~ a gregoriánhoz hasonlóan lehet →neumatikus, →szillabikus vagy →melizmatikus. A heirmosz általában szillabikus, a sztikheron neumatikus, a kontakion melizmatikus. - A zsoltárversek többségének kezdete nagyon hasonló, s ez a recitatív zsoltározásra utal. Később melizmatikus stílusban díszítették a zsoltárvers folytatását. Főként a 15. sz: szokássá váltak a díszesebb dallamvilágú kalofonikus énekek, más néven anagrammatismata, lat. megfelelője a →jubilus. Többet ezek közül J. Kukuzelisznek tulajdonítanak. A koinonikon (áldozási vers) egyik sajátossága, hogy szöveg nélküli „ad libitum” dallamtoldalékokkal látták el, melyeket jelentés nélküli szótagok fölé (te-re-re, ti-ti, to-to, ne-ne stb.) írtak és tererismatanak neveztek. Néha önálló kompozícióként is megjelentek, nevük ilyenkor kratemata. Gyakran költői címeket viselnek, mint pl. polemikon, 'háborús dal', aedon, 'fülemüle', szimantron, 'falap' (amit harang helyett használtak egyes ktorokban; →szémántérion). - 4. Énekeskönyve. A Heirmologion a heirmoszok gyűjt-e. Ezek mintastrófák a kánon troparionjai számára a reggeli szert-ban. Egy kánon 9 ódából áll, melynek mindegyike megfelel egy bibliai kantikumnak, általában egy mintastrófából (heirmosz) és három troparionból áll (→Irmologion). - A Sztikherarion a sztikheronok gyűjt-e. Ezek rövid, verses, néha prózában írt szövegek, melyek funkciója hasonlít a gregorián antifónákhoz, főként az esti és reggeli szert-on éneklik. - A Pszaltikon a szólisták kv-e, általában melizmatikus darabokat tartalmaz. Kevés maradt fenn belőlük. - Hasonló hozzá az Aszmatikon, mely áldozási imák melizmatikus változatait tartalmazza kórus számára, valamint más énekeket, amelyek néha a szólisták kv-eiben is megtalálhatók. - Az Aszmatikon szövegeinek többségét később beolvasztották az Akoluthiába, melynek első ismert kéziratai a 14. sz-ból valók. Számuk a 15. sz: már jelentős. Egy teljes szövegű Akoluthia tartalmazza az esti és a reggeli officium állandó és a három fő liturgia énekeit. - 5. A ~ hatása. 1054 e. Róma és Bizánc, ill. Bizánc és többi városok között szoros kapcsolat állt fenn. Bizonyított tény, hogy a róm. rítus számos éneke nem csupán dallamában, de szövegében is gör. eredetű. Sikerült megállapítani, mely dallamokat hallhatott Nagy Károly az Aix la Chapelle-ben időző bizánci küldöttség tagjaitól. Így lehetővé vált a gör. és lat. szövegek és dallamok összehasonlítása. A bizánci dallamok hatása azonban sokkal jobban érezhető a szláv országokban, főként Kiev környékén. Majdnem egy évszázad kutatásai után ma már megállapítható, hogy a bizánci zenei gyakorlat és neumaírás a 11. sz: Jaroszláv uralkodása idején (1019-54) terjedt el Oroszo-ban. Az e sz-ból származó orosz kz-oknak egyedülálló értékük van, mert olyan utalásokat tartalmaznak a bizánci zenére, melyre sehol máshol nem lehet fényt deríteni. A mo-i bizánci szert. énekeiben a ~ szláv közvetítéssel él tovább. **

LThK II:848. - Onasch 1980:281.