Magyar Katolikus Lexikon > B > bűnbánat


bűnbánat, bánat: a bűnök megbánása, mellyel fájlaljuk Isten előtt, hogy vétkeztünk, a bűnt valóban →rossznak ítéljük, s egyúttal fölébresztjük a jó szándékot, hogy a bűnt kerülni akarjuk (D 897). Az egyh. tanítás szerint a ~ előföltétele a megigazulásnak, és csak a kegyelem hatására születik meg a lélekben (D 797, 811). A kegyelem úgy tökéletesíti az akaratot, hogy a ~ igazi emberi tett marad és erénnyé válhat. A ~ szabad együttműködés a kegyelemmel. A trienti zsin. a ~ fájdalom jellegét azzal magyarázta, hogy a bűnnel Istent sértjük meg (D 894), s így a ~ már az első lépést jelenti a szeretet útján (D 798). Tökéletes a ~, ha az Isten iránt való szeretet (contritio), kevésbé tökéletes, ha a büntetéstől való félelem (attritio) vezeti. Erkölcsileg az utóbbit is jónak mondjuk és elegendőnek a →bűnbánat szentségéhez (D 746). - Teol-ilag azért beszélhetünk ~ról, mert az ember világban való létét Isten teremtő és üdvözíteni akaró elhatározása fogja át, s így a magunk és mások iránti kötelességeink mértéke is Isten akarata. Az ember fölismeri kötelességét és szabadságát, s így átéli tettének bűnös voltát is. A kinyilatkoztatásban Isten kifejezetten úgy is megnyilatkozott, mint tetteink bírája, azért jogosult az előtte való szt félelem is. A bűn utálatosságától és következményeitől való megborzadás még nem nevezhető teol. értelemben vett ~nak. Ugyancsak nem elég a ~hoz a bűn fölismerése; a ~ olyan új lelki aktust jelent, amely a személy magatartását megváltoztatja. Végül igazi ~ csak ott jön létre, ahol az ember a kinyilatkoztatásból fölismeri Isten irgalmát, mellyel részvéttel van a gyarló ember iránt, segíti a megtérésre, és újra visszafogadja. A kegyelem éppen azért szükséges, hogy az ember ezt a bizalomból fakadó lépést megtegye. - A Szentírás hangoztatja a ~ szükségességét. Krisztus fölhívása ez: Térjetek meg, és higgyetek az üdvösség örömhírében. Az Egyh-nak is föladata, hogy Jézus nevében „megtérést és bűnbocsánatot hirdessen minden népnek” (Lk 24,47). Amikor megkülönböztetjük a tökéletes és kevésbé tökéletes ~ot, elsősorban az indítóokot vesszük alapul. A tökéletes ~ motívuma Isten szeretete. - A „tökéletes” megjelölés nem az egyéni intenzitást jelzi, hanem azt, hogy a szeretet a ker. élet teljessége. A kegyelem segítségével indított tökéletes ~ kiengesztel Istennel, de magába foglalja az erős fogadást és a ~ sztségének fölvételi szándékát is, hiszen a szeretet mindent meg akar tenni, amit Isten kíván (→bűnbánati gyakorlatok). Az a szándék, hogy Istent mindenek fölött szeressük, a szellemi akarat állásfoglalása, tehát nagyságát nem lehet az egyéni érzelmek rezonanciájával mérni. A tökéletes ~ot az Egyh. ott kívánja meg, ahol nincs alkalom a sztség fölvételére (főleg életveszély idején). - A ~ akkor kevésbé tökéletes, ha motívuma alacsonyabb rendű, mint az Isten szeretete, de erkölcsileg mindenképpen jó. Az ilyen ~ önmagában nem ad megigazulást, de elég a sztség fölvételéhez (D 898). A gyakorlatban a félelem mint a ~ motívuma szintén kapcsolatban lehet a szeretettel, azért a tökéletes és kevésbé tökéletes ~ot lélektanilag nehéz elkülöníteni egymástól. Az a ~, amely csak a bűnös tett fiz. következményeitől fél és egyáltalán nincs kapcsolatban Istennel, teol. értelemben nem nevezhető ~nak. Gyakorlatilag arra kell törekedni, hogy minden ~ átmenjen szeretetbe és így alakuljon ki a bűnnel ellentétes lelkület. A bűn ui. nem egyszerű tett, hanem az Istentől elforduló lelkület megnyilatkozása. Az ember a bűnben kialakítja saját értékrendjét és azzal azonosítja magát. Éppen ettől kell megszabadulni ahhoz, hogy újra megigazulttá váljunk, a ~ lényeges velejárója tehát az ún. alapvető döntés. →attricionizmus, →kontricionizmus G.F.

MS IV:879; V:42. - Esser, A.: Das Phenomen der Reue. Köln, 1963. - LThK VIII:1261. - BL:205.