Magyar Katolikus Lexikon > B > bűnbánat szentsége


bűnbánat szentsége, bűnbocsánat szentsége: Jézus Krisztus által rendelt szentség a keresztség után elkövetett bűnök eltörlésére. - Krisztus ui. a megváltásban kinyilvánította Isten atyai irgalmát, s egyben engedelmességével, áldozatával engesztelést nyújtott a világ bűneiért, azért joga volt megbocsátani a bűnöket, s meg is határozhatta az ember számára a megbocsátás föltételeit. A megváltás kegyelmeinek hordozójává az Egyh-at tette, s így a bűnbocsánatnak is az Egyh. az eszközlője. Az ember az Egyh. révén először akkor kapja meg a bűnök bocsánatát, amikor a keresztségben megigazul. Későbbi bűneitől a ~ben szabadulhat meg. - A ~nek jogosultságához és hatásához tudnunk kell, hogy a bűn a jelen üdvrendben Isten üdvözítő szeretetének visszautasítása is, az üdvösség kegyelmeit az Egyh. hordozza, azért amint a bűnben lényegében benne van a vétség a megváltott emberi közösség, az Egyh. ellen, úgy a kiengesztelődés is az Egyh-on keresztül megy végbe. Akik nem tagjai az Egyh-nak, és a bűnbánat által igazulnak meg, azok is Krisztus kegyelmét kapják, s a szeretettől vezetett bánatukban burkoltan benne van a sztség vágya is (votum sacramenti). - A ~ teol. bizonyításánál nem elég, ha idézzük Jézus alapító szavait a Szentírásból (Jn 20,23; Mt 16,19; 18,18). A bűn már az ÓSz-ben sem egyszerűen az ember és Isten között lejátszódó tett, hiszen a törv. sem az egyes ember magatartását akarja csupán szabályozni, hanem a népnek Istennel kötött szöv-ét juttatja kifejezésre. A törv. a szöv. biztosítéka, ezért ha az egész nép zúgolódik Isten végzése ellen, v. ha az egyes ember szegi meg a törv-t, az mindig megterheli az egész szöv-et. Ezért a gonosz tett elkövetőjét ki kellett zárni a népből (MTörv 13,6), hogy a nép közössége szt maradjon. Régebben a kizárást halálbüntetéssel végezték, később a közösség bevezette az időleges kizárást és a visszafogadást. A kizárt személynek vezekelnie kellett, a közösség megintette és imádkozott érte. Az eljárásról a rabbik írásai és a kumráni iratok egyaránt megemlékeznek. - Az ÚSz még jobban kiemeli és igyekszik láthatóvá tenni a hívők kegyelmi közösségét. Itt a tagokat a Krisztusba vetett hit kapcsolja egybe, de amikor ennek a hitnek kifejezést adnak, akkor kegyelmi síkon beöltöznek Krisztusba (Gal 3,27), testének tagjaivá válnak (1Kor 12,13) és részesülnek az ő sztségében. A hívőnek ebben a közösségben kell a világ előtt tanúságot tenni Krisztusról, ill. tanúskodása része az Egyh. mindenkori tanúskodásának. Amennyiben a keresztség Krisztus halálában és föltámadásában részesítette, azt is tudnia kell, hogy meghalt a bűnnek és Istennek él (Róm 6,4). Ennek ellenére a bűn lehetősége megmarad a hívő életében, s ezt Krisztus is föltételezte, amikor úgy rendelkezett, hogy imádkozzunk bűneink bocsánatáért, s mi magunk is bocsássunk meg az ellenünk vétőknek (Mt 6,17). Amennyiben az egyh. közösség a főnek és a tagoknak ilyen kegyelmi egysége, ebben az üdvrendi helyzetben a bűn annak az Istennek a megsértése, aki Fiának közösségét Fiának vérében tisztára mosta és megsztelte. Az egyes tagok magánbűne is ellentmond a kegyelmi közösségnek. Így érthető, hogy Krisztus a saját bűnbocsátó hatalmát miért adta át az Egyh-nak, ill. miért az Egyh. által gyakorolja. - Az Egyh. szerepénél figyelembe kell venni rendeltetését: olyan törvényes közösség, amelyben a Krisztusban teljessé vált kinyilatkoztatás mint valóság és igazság jelen van a világban a hit által. Más szóval az Egyh. Isten végleges szavának jelenléte a világban; annak a szónak jelenléte, amelyet a világhoz intézett és amelyben meghatározta az ember üdvösségét. De ha Isten végérvényesen szólt, azt az embereknek meg is kell hallaniuk. Isten a lelkiismeret szaván keresztül is beszél az emberhez, s amikor az ember lelkiismerete ellen tesz, az isteni szót veszi semmibe. Továbbá: ha Isten a szavát a tört-ben Krisztuson és az Egyh-on keresztül intézményesítette, akkor a bűn (elsősorban a megkereszteltek bűne) Krisztus és az Egyh. ellen is irányul. Mivel minden ember kap kegyelmi segítséget, azért gyökerében minden bűnben ott van ez az irányulás. - Az ap. Egyh. bűnbánati fegyelme azt a hitbeli meggyőződést juttatta kifejezésre, hogy a bűnbánati eljárásban benne van az Egyh. kegyelmi jellegének megvallása is. Aki szándékosan vétkezik, elfordul Istentől, és kizárja magát abból a kegyelmi kapcsolatból is, amellyel Krisztus a megváltott embert magához vonzza. Ennek külső jele a közösségből való kizárás, de azzal a célzattal, hogy a bűnös tartson bűnbánatot, és mutatkozzék méltónak a visszavételre. Itt tehát nem valami külső fegyelemnek v. jogrendnek az érvényesítéséről volt szó. Az Egyh. nem utánozta azokat a fanatikus szektákat (pl. →bogumilok, →katarok) sem, amelyek vélt belső tisztaságukat és rendjüket a bűnösök eltávolításával akarták megőrizni. Az Egyh-nak állandóan nyitva kell lennie az igazságot és sztséget kereső, gyarló emberek előtt, s állandó föladata, hogy a bűnösöket megtérésre vezesse.

Az ap. Egyh. meg volt győződve arról, hogy Krisztustól hatalmat kapott a bűnösök figyelmeztetésére és kizárására (Mt 18,17; 1Kor 5,4), s arra is, hogy a bűnös fölött ítéletet mondjon (1Kor 5,12), de arra nem volt sem hatalma, sem megbízatása, hogy a bűnöst végleges kárhozatba döntse. Amikor figyelmeztetésül megszakította a kapcsolatot a bűnössel, megtérése érdekében tette (1Tim 1,20). Az isteni megbocsátás és a kiengesztelődés lehetősége mindig megmaradt. Ilyen esetekben helyet kapott a bűnök bevallása is, mint ahogy ez megtalálható a zsidóknál és János keresztségénél is. Az Egyh. közbenjárása és a megbocsátás a bevalláshoz kapcsolódott (ApCsel 19,18; Jak 5,16). - Az Egyh. bűnbocsátó hatalmát  Tertullianus óta a Krisztustól kapott oldó és kötő hatalomhoz vezette vissza (Mt 16,19; 18,18). Az →oldás és kötés mint szóhasználat megtalálható a rabbik írásaiban, s jelentette az engedély v. a tilalom tekintélyi kinyilvánítását. Azonkívül az egész K-en megvolt az a meggyőződés, hogy Isten és az őt képviselő személyek a gonosz hatalmakat is megköthetik és föloldhatják. Ha ezt figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy az oldó és kötő hatalom szélesebb körű, mint a kimondott bűnbocsátó hatalom. Jelenteni akarja azt, hogy Krisztus az Egyh-at mint Isten orsz-ának kifejezőjét és hordozóját fölvértezheti minden erővel, hogy a gonoszság akár kívülről, akár belülről érkező támadásaival szembeszálljon. A kimondott bűnbocsátó hatalmat a trienti zsin. alapján a teol. elsősorban Jn 20,23: látja megalapozva: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A szöveget megelőzi az illetékesség megnevezése: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Hogy ez a bűnbocsátás kegyelmi tény és a megváltás gyümölcse, azt a Szentlélekre való hivatkozás mutatja. Nem kétséges, hogy az ap-ok Isten erejével bocsátották meg a bűnöket, és az Egyh. is ezt az erőt kapta. - Tört-ileg az Egyh-ban változott a bűnbánati fegyelem, s ilyen változásokon keresztül alakult ki a →fülgyónás. A teológusok rámutatnak arra, hogy a régi és a mai kor közötti különbség nem a nyilvános és a magánbűnbánat, hanem az, hogy az atyák korában inkább csak az egyszeri föloldozást tartották jogosnak, míg ma ezt bármikor meg lehet tenni. A 2-3. sz. emlékek világosan utalnak arra, hogy a keresztség után elkövetett súlyos bűnök alól csak egyszer akartak föloldozást adni, s ezt egyesek Krisztus közeli eljövetelével indokolták meg (Hermász); a szigorúság egyúttal orvosság akart lenni a közömbösség és lanyhaság ellen. A vezeklést kitolták az öregkorig v. halálveszélyig. - Az 1. sz. végéről Római Szt Kelemen, a 2. sz. közepéről Hermász őrizte meg a bűnbánatra való fölhívást, a vezeklés lefolyását és a visszafogadást. A 3. sz. elején Hippolütosz úgy nyilatkozott, hogy a megbocsátó hatalom a pp-nél van, a legtöbb helyen azonban az egész közösséget bevonták a kizárásba és a visszafogadásba. A kegyelmi közösségből való kizárás valódi lelki büntetés volt, a visszafogadás kegyelmi tény, vagyis mai nyelven sztségi jellege volt. Tertullianus úgy fejezte ki magát, hogy az Egyh-zal való kibékülés adja a megbocsátást. A bűnbánó a visszafogadásban kapja meg újra a kegyelmet. Szt Ciprián karthágói pp. nyelvezetében az Egyh-zal való kibékülés a Szentlélek adományát, vagyis a kegyelmet jelenti. Az Egyh-nak joga van a főbenjáró bűnöket (hitehagyás, bálványimádás, gyilkosság, házasságtörés) is megbocsátani. Az ilyen bűnök alól azonban általában csak egyszer adtak föloldozást. A visszaesőket Isten ítéletére bízták, s csak a halálos ágyon oldozták föl. Még 589: a toledói tart. zsin. is így intézkedett. A 3. sz. első feléből K-ről is vannak emlékek a kizárásra és a visszafogadásra. A visszafogadást →kézrátétellel jelezték. Ny-on az atyák egyre gyakrabban adnak ekkleziológiai megokolást a bűnbocsánatra. A bűn megrontja a hívőnek mint tagnak a kapcsolatát a fővel, azért csak úgy részesülhet újra a kegyelemben, ha az Egyh. visszafogadja. -

Az egyszeri föloldozás szigorát először a britanniai és az ír Egyh-ban kezdték enyhíteni: már nemcsak a pp., hanem a papok is adtak föloldozást. A gyakori →gyónás először a szerz-ek közt terjedt el, a 7-8. sz: a hívők között is. Végül a IV. lateráni zsin. előírta, hogy a ker. hívők a serdülő kor után évenként húsvét táján gyónjanak meg minden bűnt (D 417). - A ~nek részletes teol-áját a skolasztika dolgozta ki. 1120: Lüttichi Algerius már kifejezetten sztségnek mondta. Az nem volt kétséges, hogy a súlyos bűnök meggyónása beletartozik a ~be, legföljebb arról vitáztak, hogy a pap által adott föloldozás oka-e a bűn eltörlésének, v. csak kinyilvánítja az Istentől adott megbocsátást. Az előbbi nézeten voltak: Canterbury Szt Anzelm, Petrus Lombardus, Alexander Halensis, Nagy Szt Albert. Az oksági összefüggést először úgy értelmezték, hogy a föloldozás az örök büntetést törli el, a bűnt Isten közvetlenül bocsátja meg. A skolasztika tanítása véglegesen Szt Bonaventuránál és Szt Tamásnál alakult ki: a föloldozás hatása az, hogy a bűn Isten előtt is bocsánatot nyer, de természetesen csak akkor, ha megvannak a szükséges előföltételek, a →bűnbánat és a pap fölhatalmazása. A skolasztika soha nem vonta kétségbe a hagyományos tanítást, hogy a föloldozó hatalom a papsztelésben gyökerezik. - A teol. a ~ének magyarázatánál alkalmazta az arisztotelészi kategóriákat, és beszélt anyagáról és formájáról. Az egész jel a bűnbánó és a föloldozást végző pap tettéből áll. A bűnbánó tettei a bánat, a bűnvallomás és az elégtétel, a papé a föloldozás. A sztség anyagát a bűnbánó szolgáltatja, nem a pap, azért mondták azt kvázi-matériának. A ~nek Egyh-hoz kötöttsége abban a korban még egészen világos volt. Csak az újkori individualizmus látta úgy, hogy a gyónó a papnak mint Isten helyettesének vallja meg bűneit, s a föloldozás az Egyh. megkerülésével, közvetlenül Istennel engeszteli ki őt. - A trienti zsin. elvetette Luther nézeteit, aki azt hirdette, hogy az egyéni gyónás nem isteni rendelés alapján került bele az egyh. gyakorlatba, hanem a IV. lateráni zsin. vezette be. Azt is vallotta, hogy a pap legföljebb csak értelmezi az Istentől kapott megbocsátást, de nem igazi hatalommal oldoz föl. A zsin. ezzel szemben igazi sztségről beszélt, amelyet Krisztus rendelt és amelyben a megkeresztelt ember elnyerheti bűnei bocsánatát. Tanította azt is, hogy a bánat v. a töredelem (→attricionizmus) nem képmutatás, hanem lehet őszinte, és kifejezheti az erős elhatározást a bűn kerülésére még akkor is, ha megmarad a gyarlóság tudata. A bűnvallomás is abban az értelemben kötelező, hogy vele isteni rendelkezésnek engedelmeskedünk. Ha ui. Jézus bírákká is tette az ap-okat a bűn föloldozásában v. megkötésében, akkor ismerniük kell a bűnbánó lelkületét és magatartását. Ez pedig csak a bűnvallomás alapján történhet meg. A halálos bűnök mind beletartoznak a bűnvallomásba, olyan körülményeikkel együtt, amelyek sajátságukat meghatározzák. A föloldozó hatalom a papnál a fölsztelés és az egyh. küldetés alapján van meg, ezért az általa adott föloldozás (absolutio) akkor is érvényes, ha ő maga bűnben volna. A pap nemcsak föloldozást adhat, hanem meg is tagadhatja azt olyanoktól, akik nem akarnak szakítani a bűnnel v. nem akarják az okozott kárt jóvátenni (D 807, 844, 866, 895). - A ~ tehát jel, amely a belső kegyelmet jelképezi és közli. Mondhatjuk emlékeztető jelnek, mert Krisztus szenvedésére mutat, amellyel elvette a világ bűneit; bizonyító jelnek, mert a lelki gyógyulást hozta; a jövendő dicsőség jelének, mert Isten atyai irgalmát állítja szembe az ember gyarlóságával. A ~ a megtérés jele is, sőt a bűnbánat része az Egyh. állandó engesztelésének. Az Egyh. nem úgy határolja el magát a bűnöstől, mintha idegen lett volna számára, hanem úgy vesz részt a ~ben, mint tagjainak kiengesztelődésében. A ~ egyúttal Krisztus üdvszerző tetteinek is jele, s a hit és a bűnbánat által vele azonosítjuk magunkat. Vele együtt vesszük magunkra az ítéletet és a fölmentést, amely őseredetien az ő halálában és föltámadásában valósult meg. - A fölvevő részéről a ~nek legfontosabb része a bűnbánat. Ezt semmi mással nem lehet pótolni, mert benne jut kifejezésre a kiengesztelődés vágya. A bánatban benne van a lélek fájdalma és a bűntől való elfordulás is. Akkor teljes és tökéletes, ha motívuma az Isten iránt való szeretet. Kevésbé tökéletes akkor, ha más, de erkölcsileg helyes motívum váltja ki (pl. a büntetéstől való félelem). A sztség fölvételéhez ez is elég. A bánatban lévő szeretet akkor válik teljessé, ha a kiengesztelődés egész útját végigjártuk, vagyis elvégeztük a gyónást és az elégtételt. A tökéletes bánat már önmagában, a gyónás előtt megigazulttá tesz, de csak azért, mert benne van mindennek a vállalása, amit Krisztus követelt, tehát a gyónás és az elégtétel szándéka is. - A ~nek másik fő része a bűnvallomás, a gyónás. Az ember akkor határolja el magát igazán bűnös tetteitől, ha bevallja őket. A bűnvallomás címzettje az Egyh., mint ahogy a bűn is az Egyh-at sérti azzal, hogy a vétkező gátolja a kegyelem tagokba áradását. A súlyos bűnök bevallása mellett helye van a bocsánatos bűnök bevallásának is. Ezekre is lehet föloldozást adni, s így a ~ ebben az esetben is kifejti hatását. Megfelelő ok fölmenthet a bűnvallomás alól, de a bánatnak akkor is jelét kell adni. -

Az →elégtétel célja az, hogy mi magunk is vállaljunk valamit a bűnért járó büntetésből. Az áldozat vállalása kifejezi Isten uralmának elismerését és azt a törekvést, hogy lelki emberek akarunk lenni, s készek vagyunk ellenállni a világ csábításának. Az elégtételnek arányosnak kell lennie a megvallott bűnökkel, továbbá összhangban kell állni a bűnbánó lelkületével, állapotával és lehetőségeivel. - A föloldozás szavai az Egyh. hatalmát juttatják eszünkbe. Ny-on a kijelentő forma terjedt el: Én föloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. K-en inkább a kérő formát használják. A jelenlegi Ny-i föloldozás szavait is kérő ima vezeti be. A II. vatikáni zsin-tal megindult pasztorális megújulás arra törekszik, hogy az Egyh. bűnbánati fegyelme kifejezze Isten irgalmát, vagyis legyen része az üdvösség örömhírének, s amellett a világi érdekekben szétszórodott embert figyelmeztesse kötelességeire. A ~ Krisztus keresztáldozatából fakad, azért a bűn elleni küzdelmet komolyan kell venni. - Mo-i törv-ek a ~ről: a nyitrai egyhm. zsin. 1494: „A harmadik szentség a gyónás, melyben a hívő siratja elkövetett vétkeit és megígéri, hogy amit megsiratott, újra nem követi el. A jó gyónásnak a gyónó részéről 3 feltétele van: a szívbéli töredelem (beleeértve az erős fogadást is), a bűnök szóbeli megvallása és az elégtétel elvégzése. A gyóntató tapintattal járjon el, és őrizze a gyónási titkot, amit ha megsért, leteszik hivatalából és haláláig kolostorban kell vezekelnie. A gyónás lényeges része a feloldozás, melyet kézrátétellel mond el a pap több imádság kíséretében. De az érvényes gyónáshoz elegendő a feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ki-ki csak saját plébánosa engedélyével gyónjon másnál. Ezt az engedélyt mindenkinek meg kell adni. Engedély nélkül is lehet ezt tenni, ha a püspök mást bíz meg, ha más plébánián akar gyónni a gyónó, ha elköltözik, ha vándoréletet él, s ha veszélyben van. Ilyenkor laikusnak v. nőnek is megvallhatja a bűnét, de ez nem szentség, csak könnyít az illetőn. Nők gyónását jól látható helyen fogadja, ne nézzen rájuk, takarja el szemét a pap. Név szerint kiközösítettet, interdiktum alatt lévőt, nyilvános uzsorást csak halálveszélyben oldozzanak fel. Érjék el a papok, hogy a hívők legalább havonta egyszer gyónjanak, sőt, amint ez Rómában és Itáliában, Spanyolországban és Portugáliában, Indiában, Franciaországban, Németalföldön, Németországban és Csehországban is szokás, hetenként. Óvakodjanak a gyóntatók attól, hogy megfizettessék a gyóntatást.” - A nagyszombati egyhm-tart. zsin. 1560: „Mivel a világ, a test és a sátán elleni nehéz harcban elbukva elveszítjük a keresztségben kapott életet, s Urunk nem akarja, hogy így maradjunk, gyógyszert rendelt. A szentség szabályos fölvételéhez a gyónó részéről 3 dolog szükséges: a lélek megtérése, a bűnvallomás és az elégtétel. ...(Mivel az eretnekek el akarják rabolni csalfa módon a gyónás szentségének ezen elemeit, a zsin. felsorolja a Szentírás néhány helyét)... A bűnbánat annyit jelent, mint a bűn miatti fájdalomtól indíttatva megtagadni a bűnt, és akarni életünk megjavítását (idézik az egyhatyákat, valamint Izaiást). A bűnvallomáshoz alapos lelkiismeretvizsgálat kell, föl kell fednünk sebeinket, hogy Krisztus meggyógyíthassa. Erre Origenész és Szt Ágoston szavai is bizonyítékok, ugyanígy Szt Vazul és Szt Jeromos. Évente legalább egyszer gyónni kell. A gyónást az egész egyházi hagyomány szerint Krisztus alapította, mikor Péternek adta a mennyország kulcsát, ill. az apostoloknak az oldás és kötés hatalmát, majd a megbocsátás és meg nem bocsátás hatalmát. Akik megvetik azokat, akiknek ez a hatalma van az égből, rosszabbak és bűntetendőbbek, mint Kóré és Dátán (a zsin. fölsorolja a sztatyák véleményét és az evang. helyeket az elégtétel szükségességéről). Gonosz vélemény és könnyen cáfolható, hogy a személyes elégtétel Krisztus érdemét kisebbítené. A papok legyenek mértéktartók az elégtétel adáskor, nehogy elriasszák a gyónókat.”  - A hatályos egyhjog szerint a ~ kiszolgáltatásának egyetlen rendes módja az egyéni gyónás, kötelezettsége alól csak fizikai v. erkölcsi lehetetlenség ment föl; ilyenkor a kiengesztelődést más módokon is el lehet nyerni (960.k.); rendkívüli módja az →általános feloldozás.  - A →gyóntató kizárólag fszt. pap (965.k.; DS 1543, 1679, 1684, 1686, 1764). A bűnök érvényes föloldozásához a rendi hatalmon kívül →gyóntatói felhatalmazással kell rendelkeznie azokra a hívőkre nézve, akiknek a föloldozást adja (966.k. 1.§). Ha a gyóntató a gyónó fölkészültségében (bánat, erős fogadás stb.) nem kételkedik, a feloldozást nem szabad megtagadnia v. elhalasztania (980.k.; vö. 843.k. 1.§). G.F.-E.P.

Péterffy I:270; II:58. - A ~. (Az egyh. imádságainak fordítása és a szert-ok magyarázata) Szerk. Szunyogh X. Ferenc. Bp., 1929. (Lit. élet. A kat. egyh. szert-ai 10.) - MS V:384. - HtG I:204. - SM I:655. - Erdő 1991:368. - Római Katekizmus 1993:1422.