üdvösség (lat. salus): tág értelemben az élet beteljesedésének állapota, melyre minden ember vágyik (→üdv). Szoros értelemben a túlvilági boldogság, teológiailag a mennyországba jutottak állapota, az üdvözültek örök jutalma. – I. A Szentírásban. 1. Szóhasználat. A héb. Bibliában a jesa, jesuah, tesuah (a jasa, ‘tágas’, ‘tágassá tenni’, ‘megszabadítani, megmenteni’ tőből); a LXX-ban a szótéria, szótérion (a szódzó, ‘meggyógyítani, megmenteni, megőrizni’ jelentésű tőből) a Vg-ban a salus, salutare eredetileg katonai kifejezés (‘valaki számára teret biztosítani, az elnyomót fegyverrel elűzve, valakit az ellenség hatalmából kiszabadítani’) szavak jelenti az ~et. – Izr. bírái közül némelyek ‘szabadító’ címet viseltek (mósia: Bír 3,9.15; vö. 12,3; MTörv 22,27; 1Sám 11,3; 2Kir 13,5) és a kivívott győzelem ‘üdv’, ~ (Bír 15,18; 1Sám 11,9.13; 19,5; 2Sám 19,3; 23,10.12; Zsolt 20,7.10; 21,4; 44,4.8; 144,10; 1Mak 5,62). De ~nek nevezik Izr. fiai a más bajból, veszedelemből való szabadulást és az ehhez nyújtott segítséget is. – Isten különleges módon is szabadító, üdvözítő. Nemcsak akkor bizonyult annak, amikor kiszabadította népét (→kivonulás Egyiptomból; Kiv 14,30; 15,2; MTörv 32,15; Zsolt 106,21; ApCsel 7,25), hanem Izr. fiai meg voltak róla győződve, hogy az emberek által kivívott szabadulás is Jahve győzelme (Bír 6,36; 1Sám 11,13; 19,5; 2Sám 23,10.12; 2Kir 5,1; 13,17; 1Krón 11,14). De Jahve nemcsak a népének adott ~et, szabadulást, nem is csak azok javára lép közbe, akik erre kérik, hanem ~e átfogó, egyetemes ~, sőt a tört. végén eszkatologikus (→eszkatológia) ~et igér. Ez az ~ a Messiás által jön (→messiásvárás), s ez volt Izr. fiai ~várásának, nagy reményének igazi. A szent szövegekben gyakran úgy találkozunk vele, hogy ‘Isten ~e, ill. az (én) ~em v. az ~ (Ter 49,18; Iz 45,8; 49,8; 51,5.8; 56,1; Zsolt 12,6; 50,23; 67,3; 91,16; 119,123.166.174; Lk 1,77; Jn 4,22; ApCsel 4,12; 16,17; Róm 11,11; 2Kor 6,2). – Tágabb értelemben felfogható ez az ~várás az eljövendő boldogság idejeként is, melyre Izr. várakozott, de szűkebb értelemben úgy is, mint a jövő várásának az a formája, amikor a boldogság idejének elérkezte Isten győzelmének gyümölcse; ez a győzelem jelenthet szabadulást az elnyomástól, az ellenség hatalmából, valamilyen nyomorúságból és a bűnből. Rokon értelmű az ~gel a →megváltás, de ez egy kissé jogi színezetű; az (örök) →élet is felfogható az ~gel rokon értelműnek, ha ez utóbbi a minden gondtól, bajtól mentes örökké tartó lét teljessége. – 2. Az ~ az ÓSz-ben. a) A legrégibb szövegek, melyek arról szólnak hogy Jahve ~et szerzett Izr-nek, Izr. tört-ének olyan kiemelkedő eseményeire vonatkoznak, mint az Egyiptomból való kivonulás (Kiv 15,2; Oz 13,4), a fosztogató midianita csapatok kiűzése (Bír 6,37; 7,2.7; 10,12), a filiszteusok igájának lerázása (15,18; 1Sám 9,16; 19,5; 2Sám 23,10.12). Így ismerte meg a választott nép Jahvéban szabadító Istenét, ezért magasztalja a MTörv 33,29 Izr-t Jahve által megszabadított népként, s ezért tekintik Izr. fiai ~ük sziklájának Istent (32,15; 1Sám 14,23; Zsolt 68,20 stb. Iz 17,10; Mik 7,7). Épp ez adja a próf-knak a reményt, hogy Jahve (még ha megbünteti is Júdát, akkor is) könyörületes lesz. Csak Szof 3,17 (Oz 1,7 későbbi glossza!) kapcsolja hozzá az ~hez az eljövendő boldogságot, amellyel Isten, „az erős Szabadító” ajándékozza majd meg a választott népet, miután végrehajtja az ítéletet és haragja lecsillapul. – b) Kifejezett ~várással először csak Jeremiásnál találkozunk. A próf., akit mélységesen áthatott a meggyőződés, hogy nem a bálványok (Jer 2,27; 11,12), hanem Jahve Izrael ~e (3,23; 14,8), nem csupán személyes ~et várt Jahvétól (15,20; 17,14), nem is csak Júdának az akkor épp régóta tartó és éhínséget okozó aszálytól való megmentését (15,20; 17,14) v. (föltéve, hogy a nép megtér) az É-ról fenyegető veszedelemtől való megszabadítását remélte, hanem a messiási ország megszilárdulását is, melyben egy új Dávid uralma alatt jog és igazságosság uralkodik. Ennek kezdetét az ~ képében mutatja be a próf.: megszabadul Júda (23,6 = 33,16). A 31,7: szintén eszkat. értelme van az ~nek, de már a →maradéknak jut csak osztályrészül; 30,10 = 46,27: a fogságból való szabadulást jelenti a szintén eszkat. értelemben vett ~. Hab 3: az ~ katonai értelme kerül előtérbe (vö. 3,8.11); szemléletesen leírja, hogyan szabadítja meg Jahve az elnyomott népet a kivonulásra és a sinai szövetségkötésre emlékeztető teofániában (vö. 3,8.13.19). – Ezekieltől szintén nem állt távol az ~ gondolata, jóllehet nála a restaurációé állt inkább előtérben. De kiemelendő, hogy ő az ~várást transzponálta, nála az ~ már nem pol. értelemben vett szabadulás (vö. Ez 34,22), hanem elsősorban a nép kiszabadítását jelenti az elnyomónak tekintett bűn, tisztátalanság hatalmából (36,29; 37,23). – c) Deutero-Izajásnál az ósz-i ~várás (más témákkal összekapcsolódva mint Isten igazságossága (Iz 45,21: justitia salvifica) és a megváltás: Isten Izr. megváltója (43,3.11–14; vö. 41,14; 44,24; 47,4) eléri tetőpontját, melyet már a gyakori szóhasználat is jelez (21x kerül szóba az ~ fogalma). Jóllehet az ~ terminológiájával nem találkozunk a szövegekben, melyek a Bábelből való visszatérést úgy állítják elénk, mint egy második Egyiptomból való kivonulást (41,17–20; 43,16–21; 48,20), Deutero-Izajás ~várását ebben a megvilágításban kell szemlélnünk. Ezenkívül az új teremtés gondolata (41,20; 45,8; 48,7) is jellemzi ezt az ~várást, mert Izr. ~ét egy rendkívüli kegyelemnek tulajdonítja, mely Isten irgalmának köszönhető (46,13): váratlan ajándék (51,5). Ebből a hitből a népnek olyan bizalmat kell merítenie, hogy minden nehézségen felülemelkedhessen (43,3). Ennek az ~várásnak nem csupán a fogságból való szabadulás és Izr. újraegyesítése a tárgya (49,6), nem is Izr. elnyomóinak megbüntetése (49,25; vö. Szof 3,9), az ország (Iz 49 8) és a város (52,1.8; vö. 60,16.18; 62,1.11) helyreállítása, hanem elsősorban Jahve országának (52,7) megalapítása; egy ilyen ~várást foglal magában Jahve törv-einek ismerete, mely most nem kőtáblán, hanem az isteni igazságosság (51,4) tényeként áll Izr. fiai előtt; ez olyan gondolat, mint melyet a szív törv-ével (Jer 31,33) analóg módon kell érteni. Jellegzetes ennek az ~várásnak az egyetemessége (Iz 45,22; 49,6; 51,5), mely itt sokkal határozottabb megfogalmazású, mint pl. az 51,5tel rokon 4,3 esetében, ahol még Sion a közp., ahova minden népnek föl kell vonulnia. Végül: a várt ~ örök ~ (45,17; 51,6.8). – d) A restauráció során az ~várás válságba került. Zakariás azt remélte, hogy az ~ ideje még az ő életében megkezdődik (Zak 8,7.13) és Izajás is meg volt róla győződve, hogy az ~ közel van (Iz 56,1); mintha egy kis csalódás ért volna némelyeket, hogy ez nem következett be (59,1). Ezért a próf-k hangsúlyozták, hogy ennek okát nem Jahvéban kell keresni, hanem a nép bűneiben (59,2–14). Ez alapul szolgált a harag, az igazságszolgáltatás napjának várásához (59,15–20; 63,1–6), mely a bűnösöknek bűnhődést hoz, de akik „megtérnek gonoszságukból”, azoknak ~et. Izajás apokalipszisében még egy új mozzanat is járul az eddigiekhez: a halál végérvényesen eltűnik (25,7), de burkoltan már 45,17 és 51,6.8 is tartalmazza ezt a gondolatot. – e) Érthető, hogy Izr. ~várása a zsoltárokban is kifejeződik. A várt ~ olykor itt is katonai értelemben véve (= mint felszabadítás) fogalmazódik meg (Zsolt 76,10; 108,7; 118,25; vö. 20,7; 106,47), s az elhurcoltak összegyűjtését és hazatelepedését (14,7; 106,47), Jeruzsálemnek és Júda lerombolt városainak újrafölépítését (69,36; 80; 85,5) és az ebből fakadó örömet, boldogságot (132,14–18) jelenti. A 65,5; 67,3; 98 Deutero-Izajásra emlékeztet. Mint Mikeás próf. (Mik 7,7), a zsoltárosok is a nép üdvözítő Istenében látják szabadulásuk biztosítékát, akár személyes ellenségeik kezéből való megszabadulásról (Zsolt 7,2; 12,6; 17,7; 22,21; 31,2.17; 54,3; 69,71.; 86,2.16; 109,26.31; 138,7 stb.), akár valamely betegségben (6,5; 9,14) v. más bajban (69,2) kapott segítségről van szó; ezeket sokszor személyes bűneik büntetésének tekintették. Minthogy az ~, a szabadulás föltételezi ezeknek a bűnöknek a megbocsátását, a szóban forgó személyes ~ e helyeken szellemibb színezetű. 91,16: itt az ~várás összekapcsolódik a hosszú élettel; vö. 68,20, ahol az ~hez az a gondolat kapcsolódik hozzá, hogy Jahve a halál kapujának ura: megóv a haláltól. Határozatlanabb, ezért szuggesztívebb az ~várás a következő helyeken: 50,23; 51,14; 62; 70,5; 119,123.166.174. Hogy a zsoltárosok tudatában voltak az ~várás erkölcsi alapjának, az abból a meggyőződésükből következik, hogy csak az alázatos és megtört szívűek nevezhetik Jahvét szabadítójuknak, üdvözítőjüknek (18,28; 24,4; 34,19; 37,39–40, 116,6; 119,155; 145,18: 149,4). – 2. Az ÚSz-ben. Az ÚSz szerzőinek meggyőződése, hogy a Názáreti Jézus az ósz-i ~ beteljesedése. Ez már abban kifejeződik, ahogy Simeon (Deutero-Izajás hatására) a kis Jézust köszöntötte (Lk 2,29-32; vö. ApCsel 4,12). Ezért az ÚSz Istenen kívül (Lk 1,47; 1Tim 1,1; 2,3; 4,10; Tit 1,3; Júd 25) Jézust is kifejezetten Üdvözítőnek, Megváltónak (Szótér) nevezi (Lk 2,11; Jn 4,42; ApCsel 5,31; 13,23; Ef 5,23; Fil 3,20; 2Tim 1,10; Tit 2,13; 2Pt 1,1.11; 1Jn 4,14). Jóllehet Lk 1,71 némileg még az ósz-i felfogást tükrözi (az ellenség kezéből kiszabadulva szolgálni Istennek), Mt 1,21 Jézus nevének magyarázatakor már sokkal határozottabban érzékelteti, mint az ÓSz, hogy az ~várás negatív értelemben a bűntől való szabadulást jelenti (vö. Lk 1,77; 7,49; 1Tim 1,15), mely más helyeken úgy szerepel, mint szabadulás az Isten (eszkat.) haragjától és az ítélettől (Róm 5,9; Jn 12,47; vö. 1Kor 5,5; 1Tesz 1,10; 5,9), megmenekülés a kárhozattól (Fil 1,28; vö. Mt 18,11; Lk 6,9; 19,10; 2Kor 2,15; Jak 4,12), az (örök) haláltól (5,20; vö. 2Kor 7,10), a tűztől (Júd 23), v. kimenekülés „ebből a romlott nemzedékből” (ApCsel 2,40; →eón). Pozitív értelemben az úsz-i ~várás tárgya mindenekelőtt az élet; a boldogság a. m. átkerülni a halál országából az élet országába (Ef 2,5), Isten mennyei országába (2Tim 4,18), aminek eredményeképpen az ember részesévé válik Isten dicsőségének (2,10). Jóllehet ez az élet eszkat. és a boldogságunk még csak „reménybeli” (Róm 5,10; 8,24; 13,11; Mt 10,22; 24,13; Mk 13,13; 1Kor 1,18; 1Tesz 5,8; Zsid 1,14; 9,28; 1Pt 1,5), bizonyos értelemben mégis adva van (elővételezett eszkatológia: Ef 2,5.8), mert az ~ folyamatosan fakad abból az életből, mely Krisztus feltámadásával elkezdődött (Róm 5,10). Az ember kegyelemből kapja (ApCsel 15,11; Ef 2,5.8; Tit 3,5) a Jézusban való hit által (Lk 8,47; ApCsel 16,30; Róm 10,9; 1Kor 1,21); ezt a hitet valljuk meg a keresztségben (Mk 16,16; Tit 3,5; 1Pt 3,21). Vannak nehézségek, melyeket le kell győzni; az örök ~ért le kell mondani az ideigvaló javakról (Mt 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24). Az emberiség ~ének nagy ellensége a Sátán (8,12). Bár az ÚSz kifejezetten soha nem említi, hogy az ~ a Sátán hatalmából való kiszabadulás, ez mégis félreérthetetlenül következik olyan szövegekből, mint Mk 3,23–27 és ApCsel 26,18. Ez az ~ elsősorban Izr-nek szól (Lk 1,69.77; 2,11; 19,9; Jn 4,22; ApCsel 13,23), de miután Izr. vonakodik elfogadni, a pogányok részesednek belőle (Róm 11,11), mert Istennek az az akarata, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4; 4,10; vö. Lk 3,6; Jn 3,17; 12,47; ApCsel 28,28; Tit 2,11); ezért Jézus a világ üdvözítője (Jn 4,42; 1Jn 4,14), a kapu, melyen át eljutunk az ~re (Jn 10,9).–

II. Dogmatikailag. Az ÓSz-ben Isten szabadulást, gyógyulást, győzelmet, békét ígért népének, s a nép átélte Isten irgalmas segítségét az Egyiptomból való szabadulásban, az ellenségtől, a fogságtól való megszabadulásban, a csapások megszűnésében. A próf-knál már jelentkezett a bűnből való szabadulás ígérete is. Az igazi szabadulást majd a Messiás által adja meg népének, s az egyúttal Isten uralmának megerősödése és dicsőségének kiáradása lesz. Az ÓSz késői kv-eiben a földi szabaduláson túl az ~be beletartozik a holtak föltámadása és a végleges ~ is. – Az ÚSz a szoteria szóval jelzi a betegségtől, haláltól, veszélytől való szabadulást, de legtöbbször ez a teol. kifejezés az örök haláltól való szabadulásra is (Róm 5,9). Isten akarata az, hogy minden nép elérje az ~et (1Tim 2,4; Róm 5,18; Ef 1–3). A szabadulás a kegyelem hatása (Ef 2,5). Krisztus maga a szabadító (Mt 1,21), aki halálával és föltámadásával hozta meg az ~et (Mk 10,45; 14,24; Róm 5; ApCsel 4,12), s mi a hit, a megtérés és a keresztség által válunk annak részesévé (Róm 10,9; ApCsel 5,3). Az ~ pozitív oldala az új élet Krisztusban, fölszabadulás a bűn és a mózesi törv. terhétől, megigazulás, megengesztelődés, bölcsesség, remény, szeretet és közösség a Szentlélekben (Róm 6–8; Kol 3; Ef 2; Jn 15); nekünk is félelemmel és rettegéssel kell munkálni az ~et (1Pt 2,2; Fil 2,12), teljesíteni kell a hivatásunkat és el kell viselni a földi bajokat. Az ~ erői már itt működnek, de annak eszkat. formáját még várjuk (Fil 3,20; Tit 2,13). Az ~be beletartozik a test föltámadása is (Róm 8,23). – Míg a megváltás szó inkább a Krisztus-esemény negatív oldalát jelöli, addig az ~ a pozitív oldalára mutat rá. A hagyományban a megváltás inkább az áteredő bűntől való szabadulást és az elégtételt jelentette, s ilyen értelemben szakkifejezés lett. Az ~ szónak ilyen körülhatárolt értelme nem volt. Tört-ileg igaz, hogy minden vallás középpontjában az ~ kívánsága áll. A különféle vallások beszélnek ~szerző közvetítőkről, akiknek alakjában emberi és kozmikus elemek keverednek. A buddhizmus és a hunduizmus azt tartja, hogy a rossz a földi ember létéhez tartozik és az nem is gyógyítható, az ~ csak a földi élet tagadásában található meg, ahol az egyén elmerül egy másik létben. Náluk tehát nem a tört. megváltásról van szó, hanem a tört-től való megszabadulásról. A kinyilatkoztatás ezzel szemben az ~ lényegét úgy mutatja meg, mint Isten ajándékát: →Isten országa elérkezett (Mk 1,15). Az ~ Isten tette, amelyet Jézus Krisztusban vitt végbe. Benne mutatta meg, hogy véglegesen az ember felé fordult. Isten uralma és annak elfogadása maga az ~. Benne van az aktív és passzív elem egyszerre. Innen érthető az az ellentétesnek látszó állítás, hogy kegyelmileg már itt van, de végső alakjában nincs jelen. Az embernek engedelmességgel, Isten akaratának teljesítésével kell készülnie az ~, Isten országának betelkjesedésére. – Az ~ pozitív megvalósulása megmagyarázza a kárhozatot, mint negatívumot. Abból ui. hiányzik mindaz, amit Isten ad az embernek, és így a kárhozat a meghiúsulás, a magára maradás állapota. – Krisztus oly értelemben az ~ szerzője, hogy benne a személy és a küldetés, a személy és a tanítás elválaszthatatlan egységben van. Ő az ~et adó Isten látható tette és szava, s így vele és általa az ~ belépett a tört-be. A kegyelem és Isten szava itt van, és az ember ezekben elfogadhatja Isten orsz-át. A földi élet idején mindez rejtve marad bennünk (már igen – még nem). Ez az élet a hit és az érdemszerzés ideje. Külső forma szerint az ~ akkor valósul meg, ha Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,28). A földön tehát az ~ jele nem a külső dicsőség és hatalom, hanem a kiüresedés, az egyszerűség és alázat állapota, amelyben az ember követheti Krisztus kiüresedését és engedelmességét (Fil 2,5–7). Ennek jutalma lesz a fölmagasztalás. A végső állapotot, a beteljesedést a kinyilatkoztatás a vigasztalás, öröm, lakoma, jutalmazás, Isten színelátása fogalmakkal érzékelteti. Az egyéni színezet mellett ott van a közösségi és a kozmikus is. A föltámadás biztosítja az összetartozást, a sztek közösségét, az →új ég és új föld pedig az ember végleges helyét a teremtésben. Az ~et tehát nem szabad egyoldalú lelki értelemben venni, hanem úgy, mint ennek az életnek termfölötti teljesedését és az ember végleges hazatalálását. Ezért a ker. remény nem a világtól való megváltásunkat várja, hanem magának a világnak a megváltását az emberrel együtt. R.É.–G.F.

Czuczor VI:651. – LThK V:76. – BL:1889. – XVI. Benedek p.: Spe salvi enc. Bp., 2008.