Magyar Katolikus Lexikon > Ö > öregség


öregség (lat. senectus): a 3, 4, 6, 7, 10 szakaszra osztott emberi élet utolsó időszaka (→életkor). Az ember bioritmusa és a természet körforgása közötti hasonlóság alapján mondta Cicero az ~et az élet őszének (vö. Cato maior, seu De senectute 19,70). - 1. A Szentírás szerint az ~ beletartozik az isteni tervbe, mely minden egyes emberre vonatkozik. Az ember ~ében jut el „a szív bölcsességére” (Zsolt 90,12); alkalmas lesz az isteni akarat befogadására. Isten nagy kiválasztottjai öreg emberek: az Úr a 99 esztendős Ábrahámmal kötött szövetséget (Ter 17,1-3); felesége, Sára hasonló korú volt, amikor Izsákot szülte. Mózes 80 é. volt, amikor Isten rábízta a feladatot, hogy vezesse ki Egyitomból a választott népet. A nagy tettek, melyeket az Úr megbízásából Izr. javára végbevitt, nem ifjúsága, hanem öregkora éveire estek. Tóbiás az ~ben is megmaradó istenszeretet példája (vö. Tób 1-2. f.). Eleázár vértanúsága idős ember bátorságának és nagylelkűségének példája (vö. 2Mak 6,18-31). - A hosszú életet, ~et Isten áldásának (vö. Ter 11,10-32) és az igaz élet jutalmának tartották (Zsolt 82,13-15). Tiszteletének alapja a bölcsesség: „az ősz emberekhez a bölcsesség való” (Sir 25,5); „szegődj szívesen az öregekhez, és ahhoz csatlakozz, akit bölcsnek ítélsz” (6,34); és Isten parancsa: „Állj föl az ősz haj előtt, hogy megadd a tiszteletet az öregnek” (Lev 19,32). „Ne vesd meg, amit az öregektől hallasz, hiszen ők maguk is atyáiktól vették” (Sir 8,9). A →negyedik parancsolat (vö. Kiv 20,2-17; MTörv 5,6-21), mely az embernek önmagával és a közösséggel szembeni kötelességeit tartalmazza, az egyetlen a parancsolatok között, melyhez ígéret kötődik: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Úr, a te Istened ad neked” (Kiv 20,12;. MTörv 5,16). - Az ÓSz ugyanakkor józan realizmussal szól az élet mulandóságáról, melynek jele az ~: „Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad.” (Zsolt 90,10). „A fiatalság és a fekete haj elmúlik (Préd 11,10). Prédikátor kv-ében az ~ egy tekintélyes épület pusztulása, a halál ennek az épületnek teljes és végleges megsemmisülése (vö. 12,1-7). Ezért a Zsoltáros tanítja is, hogy kérni kell Isten oltalmát az ~hez: „Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta (...) , öregkoromra, aggságomban se hagyj el, Istenem! Hadd hirdessem e nemzedéknek karodat, és minden utódomnak hatalmadat.” (71,17-18). - Az ÚSz-ben Keresztelő János szülei „előrehaladottak voltak napjaikban” (Lk 1,7;. Lk 1,5-25.39-79). Zakariás, akinek angyal hirdeti fia születését, maga mondja: „Öreg ember vagyok, és feleségem is előrehaladott a korban” (1,18). Jézus bemutatásakor a templomban az agg Simeon és a 84 éves Anna prófétaasszony elsőként látja meg a Messiást (Lk 2,29). Idős volt Nikodémus is, a főtanács tekintélyes tagja, aki éjszaka kereste föl Jézust, és kinyilatkoztatást kapott a Messiásról (vö. Jn 3,1-21), majd Krisztus temetésekor mirha- és áloe-keveréket hozott, és legyőzve félelmét a Megfeszített tanítványaként mutatta be magát (vö. Jn 19,38-40). - Péternek Jézus mondta: „Amikor fiatal voltál, magad övezted föl magadat, és mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kitárod karjaidat, más övez föl téged, és oda visz, ahova te nem akarod.” (Jn 21,18) - Pál ap. Tituszhoz írt levelében foglalja össze az ~ feladatait: „Az idős férfiak józanok, tisztességesek, megfontoltak legyenek; a hitben, szeretetben és türelemben erősek. Az idős asszonyok szintén legyenek komoly magaviseletűek, ne rágalmazzanak, ... hanem tanítsanak a jóra. Oktassák a fiatal asszonyokat, hogy férjükhöz ragaszkodjanak, gyermekeiket szeressék...” (2,2-5). - Pál ap-t egyformán vonzotta az élet folytatása, hogy hirdethesse az evangéliumot, és az elköltözés, hogy Krisztussal lehessen (vö. Fil 1,23). - 2. Ker. ember számára a mennyország tudata nem kisebbíti a földi élet értékét, mely a korlátok és szenvedések közepette is szép és végig kell élni. Ugyanakkor ez az élet nem a végső érték, ezért az ~ a ker. szemléletben „átmenet”, híd, mely az egyik életből a másikba vezet. A szentek ezt az átmenetet az örök boldogság elővételezéseként élték meg. - Nazianzoszi Szt Gergely szerint az ember, bár részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben mindig fiatal marad, csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie: „szellemileg nem öregszik; a lebomlást úgy fogadja, mint a szükséges szabadulás idejét. Szelíden lép át a másik világba, ahol nincs éretlenség, sem ~, hanem minden a lelki nagykorúság állapotában van.” (Beszéd a vidékről való visszatérés után 11.) - Szír Szt Efrém az életet az emberi kéz ujjaihoz hasonlította: „az öt ujj öt lépcsőfokot jelez, melyeken az ember áthalad”, s amint minden egyes ujjnak, úgy minden életszakasznak is megvan a maga sajátossága (Vanitas vanitatum beszéd, 5-6). - Szt Jeromos szerint az ~ „növeli a bölcsességet és érettebb tanácsokat ad”. (Commentaria in Amos 2.) -

3. Ikgr. A kk-ban a Háromkirályok egyike fehér hajjal, hosszú, fehér szakállal az ~ szimbóluma is. Ha a 4 életkort a 4 evangélistával ábrázolták, akkor az ~et János jeleníti meg. -

4. Az 1999. évet az ENSZ az öregeknek szentelte, hogy fölhívja az egész társad. figyelmét helyzetükre és problémáikra. Ebből az alkalomból II. János Pál p. X. 1: levelet írt az öregekhez, melyben az Egyh. tanítását összekapcsolja a saját tapasztalataival. A levél fontosabb gondolatai: Az ember az időben él: beleszületik, benne él és hal meg. A születés meghatározza életének első dátumát, a halál az utolsót: e két dátum az alfa és az omega, földi történetének kezdete és vége, miként ezt a ker. hagyomány azzal is hangsúlyozza, hogy a gör. ábécé e két betűjét rávési a sírkövekre. Az ~ a halálra és a halál utáni eseményekre (→élet a halál után) fölkészülés ideje. A hit nyitja meg előttünk „a reményt, mely nem csal meg” (Róm 5,5), hogy szellemi lelkünk erejéből túl fogjuk élni a halált. Az élet ugyanis, ami Isten ajándéka, Isten színelátásában, az örökkévalóságban teljesedik be. Az ember hivatásának része, hogy életének utolsó szakaszában tudatosan készüljön arra az átmenetelre (→halál), mely az örökkévalóságba vezet. Az ember mindig „Isten képmása” (vö. Ter 1,26) marad, ~ében is az: meg kell őriznie ezt a tudatot, és mások felé is tükröznie kell ezt az igazságot. Isten ugyanis minden életkorú embernek fölkínálja, hogy képességeivel szolgálja Őt, ez nem életkor kérdése. - Az ~ tehát nem céltalan, lassú vegetálás. Miközben mindinkább elfogy a fizikai, külső erő, a belső világ nagy változásokon, érlelődéseken megy át. Az emlékezet végigjárja az élet egyes szakaszait: arcok tűnnek föl, barátok és mások. A visszatekintés elnézőbb és tárgyilagosabb ítéletalkotást tesz lehetővé személyekről, akikkel az életben találkoztunk, helyzetekről, melyeket átéltünk. Az idő múlásával elmosódnak az események éles körvonalai, s a fájdalmas mozzanatok szelídebb megvilágításba kerülnek. Az ember látja, hogy a gondviselő és irgalmas Isten mindent a legjobban rendezett el: az ~ a hálaadás nagy alkalma Isten adományaiért és a lehetőségekért, a felebarátokért, az életért (Assisi Szt Klára utolsó szavai voltak: „Áldott légy, Istenem, az életemért”). - Ugyanakkor az ~ tele van kudarcokkal és szenvedéssel, a problémák keményen próbára teszik a lélek és a test teherbírását. Ált. élmény a rohanó idő, mely félelmet tud kelteni. A hit is meg tud rendülni. A halált, biológiailag bármennyire is érthető, képtelenség „természetességgel” megélni, ellentétben áll ugyanis az ember legmélyebb ösztönével. Nem egyszerű földolgozni az átmenet kilátásait. - Azonban mindez az emberi törékenység, ami az ~hez társul, késztetéssé válhat a nemzedékeket összekapcsoló kölcsönös függés és a szolidaritás szükséges voltának fölismerésére. Ehhez alapvetően szükséges a tiszteletadás hármas kötelezettsége: elfogadni, támogatni és értékelni az idős embert. - Számos helyen ez szinte magától értetődően, ősi szokás szerint történik. Egyes népeknél ugyanis az ~et ma is nagyra becsülik és értékelik, mások első helyre az ember közvetlen hasznosságát és termelékenységét állítják, ezért az ún. harmadik v. negyedik életkort gyakran megvetik. Sőt, az ~ és a halálközeli állapot nehézségeire megoldásként az →eutanáziát ajánlják, ami tekintet nélkül a körülményekre és a szándékokra, →önmagában rossz cselekedet, az isteni törv. és az →emberi méltóság semmibevétele. Az ember állandó érlelődésében az örökkévalóság felé vezető úton minden életkornak megvan a maga szerepe. Ebből az érlelődésből éppen annak a társad. csoportnak is tudnia kell értékeket merítenie, melyhez az idős emberek tartoznak. - A korban előrehaladott emberek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük a földi adottságokat, mert ők az élet változandóságát már megtapasztalták, és éretté váltak. Az öregek a kollektív emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társad-ban az együttélést. Ha kizárnánk az időseket, azt a látszatot keltenénk, hogy egy emlékezet nélküli modernség nevében elutasítjuk a múltat, melybe a jelen gyökerezik. A „tiszteld atyádat és anyádat” parancs teljes és következetes megtartása nem merül ki a gyermekek szülők iránti szeretetében; hangsúlyozza a nemzedékek között fönnálló erős köteléket is. E parancsolat tanítja: elődeinket tisztelet illeti mindazért a jóért, amit tettek. A társad-nak úgy kell az öregekre tekintenie (kiket Afrikában pl. a bölcsesség „élő könyvtárainak” mondanak), mint akik a fölbecsülhetetlen emberi és szellemi örökség fenntartói, s hagynia kell őket egészen érvényesülni. - Jóllehet fizikailag az öregek általában segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy ezzel fékezni tudják a fiatalok lépéseit, akik utakat keresve épp a gyorsaság miatt hajlamosak a kapkodásra. - Az ~ megélésének legtermészetesebb helye az a környezet, ahol az öreg „otthon van”, rokonok, ismerősök és barátok között, ahol még apró szolgálatot is tehet. Ahogy az átlagos életkor hosszabbodásával növekszik az öregek száma, egyre szükségesebbé válik, hogy olyan kultúrát alakítsunk ki, amely elfogadja és megbecsüli az öreg kort, nem pedig száműzi azt a társad. peremére. Továbbra is az az ideális, ha az öregek a családban maradnak, és hatékony szociális segélyezés biztosítja az életkorukkal, ill. a betegségeikkel járó, növekvő szükségletek kielégítését. Vannak azonban helyzetek, amikor maguk a körülmények javallják v. teszik elkerülhetetlenné, hogy az idős ember „öregotthonba” s ezáltal más emberek társaságába kerüljön és szakszerű ápolásban részesüljön. Ezek az intézmények tehát dicséretet érdemelnek, és a tapasztalat azt mutatja, hogy értékes szolgálatot tehetnek, abban a mértékben, amennyiben nemcsak a szervezési hatékonyság, hanem a szeretetteljes gondoskodás szempontjai is vezérlik őket. E tekintetben minden könnyebb, ha a hozzátartozók, a barátok és az egyházközség tagjai kapcsolatban maradnak az otthon lakójával, és hozzásegítik ahhoz, hogy szeretetet érezzen és a közösség számára hasznosnak tudhassa magát. **

Az öregedés. Szerk. Acsádi Gy. (Nyírő Gyula: Az öregkorúak lélektana) Bp., 1957. - A gerontológia elméleti és klinikai kérdései. Szerk. Haranghy L. (Nyírő Gyula: ~ és jogi cselekvőképesség) Bp., 1959. - Szolgálat 1972:88. (Cymbalista, Candida Maria OSB: Megfontolások az ~ről) - Frolkisz, Vlagyimir: Az öregedés és az életkor. Uo., 1980. - Id. Kovács Ferenc: Egészséges élet - derűs ~. Használati utasítás az élethez. Bp., 1986. - BL:1369. - Schütz 1993:294. - KSH Megyei Stat. Évkv-ek (megyénként) Bp., 1997. - DIP IX. (Semeraro, Cosimo SDB: Terza età) Roma, 1997. - II. János Pál p.: Levél az öregekhez. 1999.