Magyar Katolikus Lexikon > V > votum sacramenti


votum sacramenti (lat., ‘szentség vágya’): belső vágy egy szentség, elsősorban a →keresztség fölvételére, ami bizonyos körülmények között pótolhatja a valóságos fölvételt. – A tanítás abból a kettősségből fejlődött ki, amely adva van egyes szentségeknek az üdvösségre való szükségességével és azzal a ténnyel, hogy sok ember saját hibáján kívül nem jut hozzá a szentséghez (→vágykeresztség). Itt egyúttal az egész probléma bonyolultsága is kiviláglik. Ha ui. a keresztség és a bűnbánat szentsége (súlyos bűn esetén) eszközszerűen szükséges, akkor az eszköz hogyan pótolható az utána való vággyal? A ~ről szóló tanítás először Szt Ambrusnál tűnt föl, aki a keresztség nélkül meghalt II. Valentinianus cs-ra vonatkoztatta azt gyászbeszédében. A hiv. egyh. nyilatkozatokban a 12. sz. óta található, II. Incénél, aki éppen Szt Ambrusra és Szt Ágostonra hívatkozott (D 388). A →trienti zsinat már mint biztos tanítást adta (D 796, 847, 898). A II. →vatikáni zsinat tanításából az tűnik ki, hogy az ilyen vágy benne lehet abban a szándékban is, amely ált-ban kész Istennek engedelmeskedni. – A teol. magyarázat arra tér ki, hogy a ~ nem a szentségi jegy oksági hatását pótolja, hanem kifejeződik benne a fölvevőnek a szentségek befogadását célzó magatartása, ill. az ember hívő és engedelmeskedő készsége Isten előtt, ami a szentség valóságos fölvételénél is követelmény. Így tehát a szentség eszközszerű szükségessége megmarad. A keresztség esetében pl. mindenképpen fönn kell tartani az eszközszerű szükségességet. Ahol csak a parancsbeli szükségesség esete áll fönn, ott beszélhetünk fölmentésről, viszont ahol megvan az eszközszerű szükségesség, ott csak a fölvevő magatartására hivatkozhatunk, mint helyettesítő eszközre. – A →bünbánt szentségére irányuló ~ →tökéletes bánat, az →Eucharisztiára irányuló ~ →lelki áldozás. G.F.

LThK X:898.