Magyar Katolikus Lexikon > T > tűzgyújtás


tűzgyújtás, tűzcsiholás: 1. A Szentírásban a ~ módja a kőből csiholás, ami először a 2Mak 10,3: fordul elő, jóllehet a módszer sokkal régebbről ismeretes. Szombaton a ~ tilos volt (Kiv 35,3). Fáradságos tevékenység volt, ezért mindig tartottak izzó parazsat kéznél (2Sám 14,7); Ábrahám a hegyre tüzet is vitt magával, hogy fiát feláldozza (Ter 22,6). – 2. →nagyszombat liturgiájában az új tűz meggyújtása Krisztus sziklasírból való föltámadásának, maga az új tűz a feltámaodtt élet jelképe. –

3. A természeti népek és szabadban tanyázó emberek 2 fadarab összedörzsölésével szítanak →tüzet. A máramarosi ruszinok, eleven, „szent" ~-módja igen régi, s valamikor a mság körében is szokás lehetett. Göcsejben pl. Szt Flórián napján (V. 4.) hajnalban, napkelte előtt úgy gyújtottak tüzet, hogy „egy élő fa vastagabb, szárazabb ágán kötelet dobtak át, s azt két ember addig huzogatta, míg tüzet vetett: ebből gyújtottak az egész faluban tüzet.” A néphagyományban az első ~ tiszte mindenütt a férfinépé, mivel az asszonynép vallási cselekvésekben (a szüzek kivételével) nem vehetett részt. ~ előtt a férfiak is kezet mostak. – Ősi módja acél és →tűzkőből acéllal pattintott szikra taplóban v. kócban lánggá szítása, a 20. sz. elején is elterjedt volt a pásztorok között. A háztartások is acéllal csiholtak tüzet, s ez a tűzszerszám a pásztorok erszényéből, tarisznyájából, az egyszerű emberek zsebéből, urak dohányzacskójáról, sőt a konyhákból is éppoly kevéssé hiányzott, mint később a gyufa. Sok helyen a községházán tartották a hivatalos acélt, onnan adta kölcsön a bíró kinek-kinek. A különféle m. acélformákból gazdag sorozatok láthatók a múz-mokban. – Ker. Szt János születése ünnepének (VI. 24) népszokásai a nyári napfordulóhoz kapcsolódnak, melyet ősidőktől fogva minden nép számon tart. Egyes kutatók szerint a nyári napforduló a párosodás ősi ünnepe, melyben a tűzbe vetett tárgyak (cseresznye- és meggyfakéregből drótra fűzött, meggyújtásra szánt lobogó, a szentivánvirágból font koszorú, a belőle kötött szentiván-seprűje, a tisztesfű-csomó, a ruta, a nyírfakéregfáklya, a póznára kötött szalmacsomó, a szalmába csavart guruló tüzeskerék, a →sajbózás módjára bot végéről elhajított tüzes karika, stb.) a tűzből támadt életre utalnak. **

MN I:62.