Magyar Katolikus Lexikon > T > Traditio Apostolica


Traditio Apostolica (lat.), Aposztoliké Paradoszisz (gör.): egyházfegyelmi gyűjtemény, amely a püspökszentelés szertartásának keretében az egész →szentmisét tartalmazza. Szerzője 215 k. Római →Hippolütosz. Az írásmű címét a szerző szándékosan választotta, nem újdonságot akart átadni, hanem az apostoloktól származó örökséget, ezért az általa közölt szöveg néhány nemzedéket visszafelé átívelve az apostoli korból eredhet. A keresztelés és más liturgikus szokások egybegyűjtése szintén a szent hagyomány megbecsüléséről, normatív szerepéről tanúskodik, s vitathatatlan szövegkörnyezetet alkot. Hippolütosz vitatott személyiség volt korában, s maradt azóta is, mert ő volt az első ellenpápa: 217–235: Calixtus, Orbán és Pontianus pápákkal szemben, a választók szűk csoportjára támaszkodva ellenpápaként lépett fel. 235: a törvényes pápával együtt száműzték Szardínia szigetére, és az Egyház egységébe visszafogadva hamarosan vértanúhalált halt. – Nem kizárt, hogy Hippolütosz Alexandria városából származott, mert az általa rögzített liturgia némi rokonságot mutat az későbbi alexandriai liturgiájával, amely egyébként a római liturgiával rokon. – A mű első fele az egyházi közösség felépítéséről, ezen belül a fölszentelt elöljárókról, a püspök kiválasztásáról és fölszenteléséről szól, majd ezt követi a szentmise felajánlása: Az újonnan szentelt püspök kezét a felajánlott kenyér és bor fölé terjesztve mondta el az eucharisztikus imádságot (a szentmise kánonját), és az áldozópapok vele együtt ugyanezt tették. A prefációt megelőző párbeszéd ugyanaz, mint ma. A Sanctus, amely a zsidók reggeli imádságában is jelen volt, ekkor még nem kapott helyet közvetlenül az átváltoztatás előtt. A megtestesüléssel, a megváltással, a Szentháromsággal és az Egyh-zal kapcsolatos fogalmak rendkívül gondos és pontos használata feltűnő Hippolütosznál. – Az etióp lit-ban folyamatosan használatban maradt; a II. Vat. Zsin. utáni →liturgikus reformnak köszönhetően néhány szavas kiegészítéssel, mint 2. számú eucharisztikus imádság, ismét választható a latin, illetve ennek megfelelő, népnyelvű liturgiában. – A szentmise áldozási szertartásáról Hippolütosz a keresztelés szertartása után a következőképpen emlékezett meg: „A diakónusok vigyék az áldozati adományt a püspökhöz. Ő pedig adjon hálát a kenyér fölött, hogy Krisztus testét jelenítse meg, aztán a vízzel kevert borral telt kehely fölött, hogy megjelenítője legyen annak a vérnek, amely mindazokért ontatott ki, akik hisznek benne. (Ezután a püspök az összekevert tej és méz, valamint a víz fölött imádkozott, s e kiegészítő szertartások értelmét a jelenlévőknek megmagyarázta.) Aztán törje meg a kenyeret, és osszon ki egy-egy darabot mindenkinek ezekkel a szavakkal: A mennyei kenyér Krisztus Jézusban. Aki kapja, válaszolja: Ámen.” A diakónusok ezután 3 kelyhet tartottak, egyiket vízzel, másikat mézes tejjel, harmadikat a szt vérrel. Természetesen az első 2 kehely csak a keresztelést követő szentmisében volt jelen, egyébként csak egy kehelyből ittak, amely a Krisztus vérévé átváltoztatott bort tartalmazta. – Az első két évszázad eucharisztikus liturgiájának lényegi azonossága, felépítésének pontos megfelelése a különböző rítusokban (a Róma városi görög nyelvűhöz viszonyítva a többit) csakis a közös eredettel, az „egyetlen” utolsó vacsorával és az apostolok oszlása előtti, helyileg jeruzsálemi keletkezéssel magyarázható elégséges módon. – M-ul: Vanyó V:83. V.L.

Török I:47.