Magyar Katolikus Lexikon > S > szelídség


szelídség (lat. mansuetudo): a →mértéktartás társerénye. - Az ÓSz a ~et olyan magatartásként állítja elénk, mely közel áll az →alázathoz (vö. Iz 26,6; Sir 10,15); a szelíd ember ellentmondás nélkül, hűségesen alárendeli magát az Istennek és az embereknek. Mint a szegények és az elnyomottak fő erénye Izr-ben az igazak, vagyis a szt →maradék jellemző tulajdonságává, fő vonásává vált (vö. Szof 3,12; a kumráni iratok ismételten ajánlják: 1QS 2,24; 3,8; 4,3; 5,3; 5,25 stb.). A próf. hagyományban a Messiásnak is egyik fő jellemzője (→messiásvárás): Zak 9,9. Ezt a gondolatot a szinoptikus hagyomány (vö. Mt 21,5) is átvette. Jézus magát szelídnek és alázatos szívűnek mondta (11,29), a hegyi beszédben pedig a boldogok közé sorolta a szelídeket (5,5; vö. Zsolt 37,11). Hogy Jézus ~e milyen nagy hatással volt az első ker. közösségekre, azt a Pál leveleiben található utalások is tanúsítják (pl. 2Kor 10,1), ahol a ~ a Lélek „gyümölcse” (Gal 5,23), minden ker-nek alapvető kötelessége (6,1; Ef 4,2; Kol 3,12); az apostol (1Kor 4,21) és a pp. (1Tim 6,11) „hivatalból” is köteles ~et tanúsítani, de nem nélkülözheti az evang. egyik hirdetője sem. R.É.

BL:1656.