Magyar Katolikus Lexikon > S > szarvasmarha


szarvasmarha, barom: 1. a páros ujjú patások rendjébe tartozó kérődző állatfaj. Valamenyi fajtájának eredete az őstulok, melyet kb. 10.000 éve háziasítottak. - Elnevezései: hímje a bika, nősténye növendék korában üsző, borjazás után tehén; az ivartalanított bika növendék korában tinó, kifejlődött korában ökör; a hízlalt ~ a göböly; ivadéka a borjú. - 2. A Szentírásban. Gyűjtőnévként a héb. bakar, egyedi értelemben a sor ('ökör' jelentést is hordozott), az elef v. az alluf vonatkozott rá. A hím állatokat az abbir (bika, költői nyelvi kifejezés), a sor, az egel (borjú, 3 éves korig) és a par (fiatal, kifejlődött bika) jelölte; a nőstény állatok: eglah (borjú, üsző) és parah (tehén). A ~ áldozati állat volt, és ekét v. szekeret húzott (→ökör). Palesztinában az ún. arab fajta volt elterjedve, mely kevés húst és tejet adott. ~-tenyésztéssel csak a többé-kevésbé már letelepedett törzsek foglalkoztak, főleg Palesztina kisebb-nagyobb síkságain; különösen Básán tehene számított kiválónak és zsírosnak. A hízómarha kivételével (Ter 18,7; 1Kir 5,2; Ám 6,4; Mal 3,20; Lk 15,30) egész évben kint tartották a ~t a legelőn (ridegmarha-tenyésztés). A hamis, megvadult →bika veszélyes volt az úton lévőkre és az idegenekre (Kiv 21,28; Zsolt 22,13). - A Tízparancsolat tiltja más ~jának elkívánását (Kiv 20,17). A vörös tehénre nézve →tisztítóvíz. R.É.

BL:1650.