Magyar Katolikus Lexikon > S > sugalmazás


sugalmazás (gör. theopneusztosz, lat. ispiratio): A kifejezést Szt Pál használta annak jelzésére, hogy az ÓSz létrejöttében Isten Lelkének szerepe volt (2Tim 3,16). A ~ term-éről azonban ő sem mondott semmi közelebbit. A gör. világ használta az →eksztázis, az ihlet fogalmat. Az ÓSz-ben a fogalom inkább a próf-k szerepével van összefüggésben: Isten lelke képesíti az embereket megfelelő tettek végrehajtására (Bír 6,34; 11,21; Kiv 31,3; 1Sám 10,6; Oz 9,7; Ez 2,2); a Messiás különösképpen birtokolni fogja Isten lelkét (Iz 11,2). Krisztus szerint a zsoltáros is a Szentlélek hatása alatt jövendölt (Mk 12,36; Zsolt 110,1). - A „Szentírásnak Isten a szerzője” kifejezés először Szt Ambrusnál, utána Szt Ágostonnál található. A ~ term-ét először →Órigenész elemezte. A kk-ban Aquinói Szt Tamás már rendszerbe foglalta a tanítást (II-II, 171-174). A trienti zsin. (1545-63) inkább csak a szentírási kánonról tárgyalt, mert az volt vitás, nem a ~ról. Újabban XIII. Leó (→Providentissimus Deus), XII. Pius (→Divino afflante Spiritu) és a II. Vat. Zsin. (Dei Verbum) beszélt róla részletesen. - A kat. tanítás szerint a Szentírás minden kv-ének tartalmát és előadási formáját Isten akarata határozta meg, s ő úgy vezette az emberi szerzőt, hogy azt és csak azt írja meg, amit Isten akar. De az emberi szerző nem egyszerű eszköz, aki diktálás után ír, hanem Isten úgy hat rá, hogy teljes belátással, szabadon és egyéni képességeinek használatával írja le, amit Isten akar. - Az isteni hatásnak és az emberi szabadságnak ez az együttműködése éppen olyan misztérium, mint minden hatékony kegyelem. Isten mint transzcendens ok működik, tehát semmit nem mozdít ki helyéről, és nem csak részt vállal a műből, hanem minden tőle van és ugyanakkor minden az embertől is van. - Tartalom szerint a sugalmazott kv. lehet beszámoló valamilyen múlt v. jelen eseményről, amit az emberi szerző maga is átélt, v. források alapján ismert meg. Lehet továbbá olyan reflexió, amit az emberi szerző az eseményekkel kapcsolatban megfogalmaz. Mindez együtt az olvasó számára Isten szava, mert ő akarta ennek közlését. - Istennek és az embernek ebből az együttműködéséből következik, hogy a sugalmazott kv. magán viseli az emberi szerző adottságait, szerkesztői képességét, s így megvan a maga irod. műfaja. A kv. mindig bizonyos vallási, társad. és műveltségi körülmények között keletkezett, hiszen a szt író onnan kapta fölkészültségét. - Tehát, bár Isten szava tudatos, szabad emberi együttműködéssel lett megfogalmazva, mégis isteni tekintéllyel és tévedhetetlen bizonyossággal áll az ember elé, mert abszolút hatékony isteni akarat áll mögötte. Ezért megköveteli az embertől az elfogadást és az engedelmességet. Az Egyh. mindig is úgy tekintette a Szentírást, mint ami tévedhetetlen bizonyossággal közli Isten szavát. A tévedhetetlenség elsősorban az eredeti szövegre vonatkozik, amelyet a sugalmazott szerző írt, nem pedig az áthagyományozott formára v. fordításra. A másolatban lehetnek hibák, de az isteni gondviselés azt megakadályozza, hogy ezzel a kinyilatkoztatás kárt szenvedjen. A mellékes hibákat a biblikus tud. szövegkritikai módszerrel igyekszik kiküszöbölni és az eredeti szöveget megközelíteni. A ford-ok nem sugalmazottak, tehát a tévedéstől való mentesség annyiban vonatkozik rájuk, amennyiben megegyeznek az eredetivel. A trienti zsin. a →Vulgata ford-t hitelesnek jelentette ki, de ezzel csak azt állította, hogy „jogilag”, s nem szövegkritikailag hiteles. - A tévedéstől való mentesség arra az értelemre vonatkozik, amelyet a szt író a szavak által ki akart fejezni. Ezt az értelmet a szentírásmagyarázat szabályai szerint kell megállapítani, közben természetesen ügyelni kell az irod. műfajra is. Annál inkább, mivel a régi K-i írók nem azokat a formákat és szólásokat használták, mint mi. Ez vonatkozik a tört. események közlésére is. A szt kv-ek nem világi tört-et írnak, hanem az üdvösség tört-éről tudósítanak. A kv. tartalmának megítélésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a szerző milyen forrásokat használt és milyen célzattal használta őket, mert a ~ nem a forrásokra vonatkozik, hanem a szt kv-re. A kv-eket abban a formában kell sugalmazottnak tekinteni, ahogy az Egyházra maradtak, mert így tartalmazzák a végleges kinyilatkoztatást. Ha a szerző pl. diktálta a kv-et, akkor a titkárt v. íródeákot nem tekinthetjük sugalmazottnak (pl. Tertius, Róm 16,22). Ellenben pl. a Zsid tanítása ált. származhat Pál ap-tól, de a sugalmazott szerző az volt, aki a tanítást jelen formájában leírta. - A sugalmazottságot csak kinyilatkoztatásból ismerjük. Még az sem fontos, hogy maga a szerző tudatában legyen sugalmazottságának. A végső bizonyíték az, hogy az Egyh. a maga karizmájával tanúskodik a sugalmazottság mellett. Krisztus megígérte a Szentlelket az ap-oknak és az Egyháznak, hogy elvezesse a teljes igazságra. A valóságban tehát azok a sugalmazott kv-ek, amelyeket az Egyh. fölvett a kánonba. Az ősegyházban is keletkeztek vallásos írások, de nem lettek részei a Szentírásnak, sőt azt is föl lehet tételezni, hogy egyes ap. írások elvesztek (pl. a Kol 4,16: említett laodiceai levél). A prot. egyh-ak nem ismernek el tanítóhiv-t, azért szerintük a sugalmazottság bizonyítékát magából a Szentírásból kell kiolvasni. Ez végső fokon abban áll, hogy a Szentlélek hozzásegíti az olvasót, ill. a hívő közösséget, hogy fölismerje a kv-ben az Isten szavát. G.F.

LThK V:703. - BL:1599. - Schütz 1993:333.

sugalmazás (gör. theopneusztosz, lat. ispiratio): A kifejezést Szt Pál használta annak jelzésére, hogy az ÓSz létrejöttében Isten Lelkének szerepe volt (2Tim 3,16). A ~ term-éről azonban ő sem mondott semmi közelebbit. A gör. világ használta az →eksztázis, az ihlet fogalmat. Az ÓSz-ben a fogalom inkább a próf-k szerepével van összefüggésben: Isten lelke képesíti az embereket megfelelő tettek végrehajtására (Bír 6,34; 11,21; Kiv 31,3; 1Sám 10,6; Oz 9,7; Ez 2,2); a Messiás különösképpen birtokolni fogja Isten lelkét (Iz 11,2). Krisztus szerint a zsoltáros is a Szentlélek hatása alatt jövendölt (Mk 12,36; Zsolt 110,1). - A „Szentírásnak Isten a szerzője” kifejezés először Szt Ambrusnál, utána Szt Ágostonnál található. A ~ term-ét először →Órigenész elemezte. A kk-ban Aquinói Szt Tamás már rendszerbe foglalta a tanítást (II-II, 171-174). A trienti zsin. (1545-63) inkább csak a szentírási kánonról tárgyalt, mert az volt vitás, nem a ~ról. Újabban XIII. Leó (→Providentissimus Deus), XII. Pius (→Divino afflante Spiritu) és a II. Vat. Zsin. (Dei Verbum) beszélt róla részletesen. - A kat. tanítás szerint a Szentírás minden kv-ének tartalmát és előadási formáját Isten akarata határozta meg, s ő úgy vezette az emberi szerzőt, hogy azt és csak azt írja meg, amit Isten akar. De az emberi szerző nem egyszerű eszköz, aki diktálás után ír, hanem Isten úgy hat rá, hogy teljes belátással, szabadon és egyéni képességeinek használatával írja le, amit Isten akar. - Az isteni hatásnak és az emberi szabadságnak ez az együttműködése éppen olyan misztérium, mint minden hatékony kegyelem. Isten mint transzcendens ok működik, tehát semmit nem mozdít ki helyéről, és nem csak részt vállal a műből, hanem minden tőle van és ugyanakkor minden az embertől is van. - Tartalom szerint a sugalmazott kv. lehet beszámoló valamilyen múlt v. jelen eseményről, amit az emberi szerző maga is átélt, v. források alapján ismert meg. Lehet továbbá olyan reflexió, amit az emberi szerző az eseményekkel kapcsolatban megfogalmaz. Mindez együtt az olvasó számára Isten szava, mert ő akarta ennek közlését. - Istennek és az embernek ebből az együttműködéséből következik, hogy a sugalmazott kv. magán viseli az emberi szerző adottságait, szerkesztői képességét, s így megvan a maga irod. műfaja. A kv. mindig bizonyos vallási, társad. és műveltségi körülmények között keletkezett, hiszen a szt író onnan kapta fölkészültségét. - Tehát, bár Isten szava tudatos, szabad emberi együttműködéssel lett megfogalmazva, mégis isteni tekintéllyel és tévedhetetlen bizonyossággal áll az ember elé, mert abszolút hatékony isteni akarat áll mögötte. Ezért megköveteli az embertől az elfogadást és az engedelmességet. Az Egyh. mindig is úgy tekintette a Szentírást, mint ami tévedhetetlen bizonyossággal közli Isten szavát. A tévedhetetlenség elsősorban az eredeti szövegre vonatkozik, amelyet a sugalmazott szerző írt, nem pedig az áthagyományozott formára v. fordításra. A másolatban lehetnek hibák, de az isteni gondviselés azt megakadályozza, hogy ezzel a kinyilatkoztatás kárt szenvedjen. A mellékes hibákat a biblikus tud. szövegkritikai módszerrel igyekszik kiküszöbölni és az eredeti szöveget megközelíteni. A ford-ok nem sugalmazottak, tehát a tévedéstől való mentesség annyiban vonatkozik rájuk, amennyiben megegyeznek az eredetivel. A trienti zsin. a →Vulgata ford-t hitelesnek jelentette ki, de ezzel csak azt állította, hogy „jogilag”, s nem szövegkritikailag hiteles. - A tévedéstől való mentesség arra az értelemre vonatkozik, amelyet a szt író a szavak által ki akart fejezni. Ezt az értelmet a szentírásmagyarázat szabályai szerint kell megállapítani, közben természetesen ügyelni kell az irod. műfajra is. Annál inkább, mivel a régi K-i írók nem azokat a formákat és szólásokat használták, mint mi. Ez vonatkozik a tört. események közlésére is. A szt kv-ek nem világi tört-et írnak, hanem az üdvösség tört-éről tudósítanak. A kv. tartalmának megítélésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a szerző milyen forrásokat használt és milyen célzattal használta őket, mert a ~ nem a forrásokra vonatkozik, hanem a szt kv-re. A kv-eket abban a formában kell sugalmazottnak tekinteni, ahogy az Egyházra maradtak, mert így tartalmazzák a végleges kinyilatkoztatást. Ha a szerző pl. diktálta a kv-et, akkor a titkárt v. íródeákot nem tekinthetjük sugalmazottnak (pl. Tertius, Róm 16,22). Ellenben pl. a Zsid tanítása ált. származhat Pál ap-tól, de a sugalmazott szerző az volt, aki a tanítást jelen formájában leírta. - A sugalmazottságot csak kinyilatkoztatásból ismerjük. Még az sem fontos, hogy maga a szerző tudatában legyen sugalmazottságának. A végső bizonyíték az, hogy az Egyh. a maga karizmájával tanúskodik a sugalmazottság mellett. Krisztus megígérte a Szentlelket az ap-oknak és az Egyháznak, hogy elvezesse a teljes igazságra. A valóságban tehát azok a sugalmazott kv-ek, amelyeket az Egyh. fölvett a kánonba. Az ősegyházban is keletkeztek vallásos írások, de nem lettek részei a Szentírásnak, sőt azt is föl lehet tételezni, hogy egyes ap. írások elvesztek (pl. a Kol 4,16: említett laodiceai levél). A prot. egyh-ak nem ismernek el tanítóhiv-t, azért szerintük a sugalmazottság bizonyítékát magából a Szentírásból kell kiolvasni. Ez végső fokon abban áll, hogy a Szentlélek hozzásegíti az olvasót, ill. a hívő közösséget, hogy fölismerje a kv-ben az Isten szavát. G.F.

LThK V:703. - BL:1599. - Schütz 1993:333.