🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > S > siralom
következő 🡲

siralom (lat. lamentatio): imádságos műfaj, a bajba került ember könyörgése szerencsétlenség, kétségbeejtő helyzetek, Isten távollétének megtapasztalása idején. - Alapformája a megszólítás, a konkrét panasz, a bizalom megvallása, és többnyire kettős kérés: „hallgass meg!”, „ments meg!”. Az ÓSz-ben gyakori prózai szövegekben (Ter 25,22; 15,18), különösen Jób és Jeremiás siralmainak kv-ében. A zsoltárok kv-ében külön műfaj az egyéni és a népi ~. A ~ban olykor Istennel szemben emelt heves panasz is hangot kap (Zsolt 22,16; Siral 2,4-5; Jer 20,7-11; Jób 9,22-23). A Zsolt 88,19: a ~ legmélye szólal meg: az imádkozónak nem maradt egyebe, csak a sötétség és Isten távolléte. - Az ÚSz-ben az evangélisták a 22. zsoltárban („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”) Jézus sorsát ismerték fel (Mk 15,24.29.34; Mt 27,35.39.43.46). Jézus „hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott” és „a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,7-8). - Az imádságos élethez ma is hozzátartozik a ~. Isten, aki komolyan veszi az embert és a válságban szót ad ajkára, mint a ~ címzettje bizonyítja, hogy köze van az élethez. A ~ gyakorlása erősíti az érzékenységet és segít abban, hogy a magunk és mások fájdalmát ne nyomjuk el, hanem Istennél keressünk rá gyógyulást. →lélek sötét éjszakája **

Schütz 1993:331.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.