Magyar Katolikus Lexikon > S > Szókratész


Szókratész (Athén, Kr. e. 470-Athén, 399): görög filozófus az attikai korszakból. - Írott emlék nem maradt ránk tőle, módszerét →Platón dialógusai hagyományozták át, akinek tanítómestere volt. Emlékét ezenkívül Xenophón ~ emlékezete és Arisztophanész Felhők c. műve, valamint Diogenész Laertiosz kv-e őrzik. - 1. Élete. Atyja Szophroniszkosz szobrász, anyja Phainarete bábaasszony volt. Atyja művészetét tanulta, egy ideig folytatta is, az Akropolisz egyik műremekét ~nak tulajdonították. Követve egy belső, isteninek tartott sugallatot, melyet a delphi jósda mondása is megerősített, igazi hivatását abban találta meg, hogy embertársait az élet értelme felől gondolkodásra indítsa, s legértékesebb javuknak, lelküknek a művelésére ösztönözze. Szegényes viszonyok közt élve, nagy önzetlenséggel, minden jutalom nélkül adta magát erre a munkára. Nemes, emberszerető egyéniségével sok tanítványt vonzott magához, jóllehet bölcseleti iskolája nem volt. A természetbölcselők tanait ismerte, de nem tartotta sokra. Érintkezett a →szofistákkal, alkalmilag hallgatta előadásaikat, sőt tanítványokat is küldött hozzájuk. Az emberi lélek problémáit önmagában fedezte föl, a fil. számára élmény volt. Gondolataiba elmerülve, a külvilágról egészen megfeledkezett. A táborban 24 órán át állt egy helyben merengve anélkül, hogy a rajta szórakozó katonákat észrevette volna. Az embereket keresve családját meglehetősen elhanyagolta. Felesége, Xanthippe a férje miatt boldogtalan asszony mondaszerű alakjává lett. - ~ tartózkodott a pol-tól, önálló egyénisége nem tudott a pártérdekek szolgálatába szegődni. 406: az arginusaeai tengernagyok pörében mint a tárgyalás vezetője, a vádlottak ellen foglalván állást, szembekerült a tömeggel, és semminemű fenyegetés árán nem volt hajlandó törvényszegést elkövetni. A demokrata alkotmány feletti kritikájával, sokakat megszégyenítő feddéseivel s az átlag athénit meghaladó különleges egyéniségével ellenségeket is szerzett magának. 399: Anütosz, Meletosz és Lükon az ifj. megrontása és az istentelenség vádjával törvényszék elé állították. Az aszebeia vádját tisztult istenfogalmával vonhatta magára, de a főok nyilván az athéni felvilágosodásnak az ő személyében, mint legtekintélyesebb képviselőjében való elítélése volt. A vádlók személyes sértődöttsége is közbejátszhatott. Elítélés helyett jutalmat követelő önérzetes magatartásával magára vonta a bírák haragját, akik halálra ítélték. A haláltól nem félt, meggyőződése volt, hogy vagy álomhoz hasonló nyugalom állapota az, vagy továbbélés a Hádeszben, ahol a bölcs férfiakkal érintkezhet: egyik eshetőség sem ad aggodalomra okot. A menekülésre tett ajánlatot elutasítva, önként ürítette ki a méregpoharat. - 2. Az etikus. ~ gondolkodásának tengelye; a megismerés bizonyosságának problémája is az etika szempontjából jön nála figyelembe. Hivatásának tekintette, hogy az ifjúságot és polgártársait erkölcsi rendeltetésük tudatára segítse. Egész lényében a gyakorlat embere, aki azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az ember tudja, hogyan kell helyesen élnie. A helyes tudás (episztémé) megszerzése azért fontos, mert az erény (arété) a jónak az ismerete. Hogy mi a jó, ~ tartalmilag közelebbről nem határozta meg. Nem kész tételeket tanított („tudatlanságára” hivatkozva következetesen tartózkodott a metafizikai problémáktól), hanem arra akarta az embert rávezetni, hogyan juthat oly ismeretek birtokába, melyek adott körülmények közt biztos és következetes cselekvésre képesítik. - Xenophon szerint (Memor. IV. 6, 8-9) ~ a jót a széppel s a hasznossal (óphelimon), vagyis a célszerűvel azonosította; de semmi esetre sem akarta ezzel a szofisták relatív mértékét elismerni. Bizonyos alapelveket szilárdan vallott: nem a külső javak teszik az embert boldoggá, hanem a következetes erkölcsi cselekvés (eupraxía, Memor. III. 9, 14); jobb jogtalanságot szenvedni, mint tenni (Apol. 30. c-f); a törvényellenes cselekedet minden körülmények közt rossz (Apol. 29. b). A →hedonizmus vádja ~t nem érheti. Gör. létére rendületlenül vallotta az erkölcs és a boldogság közti szükségszerű kapcsolatot, s ehhez a meggyőződéshez kétségtelenül az önmagához következetes élet lelki békéje szolgáltatta a lélektani motívumot. Az általa hangoztatott →boldogság nem valami sekélyes gyönyör, hanem az öntökéletesedés öröme. ~ szerint „a legjobb azoknak az élete, kik minden erejükkel arra törekszenek, hogy lehető jó emberekké legyenek, a legkellemesebb azoké, akik leginkább tudatában vannak annak, hogy jobbak lettek” (Mem. 10, 8, 6). Hogy mi a jó, azt az értelem esetenként határozza meg, s a jó megismerése elégséges annak megtételére, mert az ember szükségszerűen azt választja, amit jobbnak talál. Értelem és akarat, értelem és érzékiség ellentétének a lehetőségét ~ nem vette figyelembe. Az ember egész erkölcsi élete szerinte a helyes ismereten fordul meg. Helyes ismeret mellett az ember jól választ és jól cselekszik. „Senki sem hibázik szándékosan”, ezért a bűn tudatlanság, tévedés. - 3. A tanító. Ha az erény lényegében tudás, tanulással mindenki megszerezheti. ~ az erényt biztosító tudásra akarta az embereket rávezetni, aminek előfeltétele annak bizonyítása, hogy a biztos tudás egyáltalában lehetséges. Ezt szolgálja a párbeszédes módszer. ~ nem a tömeget kereste, mint a pol. szónokok, hanem az egyén lelkéhez igyekezett közel kerülni. A delphi jósda mondásához tartotta magát, mely szerint az önismeret (gnóthi szeauton) az erényes élet feltétele. Az ismeret az ember egyéni érdeke, a tanításnak tehát egyéninek kell lennie. ~ módszere szerint a nevelő munkája a tanítvány lelkiállapotának a kivizsgálásával (exetaszisz, lat. →inquisitio!) kezdődik. A mindennapi élet látszólag jelentéktelen eseményeiből kiindulva kezdett kérdezgetni. Kérdései valami lényegének, mibenlétének a megállapítására irányultak: mi a bátorság, igazságosság, ki a jó polgár, jó hadvezér? A helyes belátás megszerzését tekintvén az oktatás céljának, a tanítói tekintélyt szándékosan nem érvényesítette, hanem arra törekedett, hogy tanítványa közvetlenül győződjön meg, mintegy önállóan állapítsa meg az igazságot. S hogy az igazság keresésére ösztönözzön, a tudatlanság látszata alatt kéri a felvilágosítást, s amikor a válasz nem mutatkozik elfogadhatónak, nyilvánvaló lesz a kérdezett tudatlansága. A tudatlanság felfedése a ~i irónia, mely voltaképpen az igaz tudás kezdete, mert vágyat (érosz) ébreszt a helyes ismeret megszerzésére. Lépésről-lépésre haladva az ember valóban föl is fedezi a benne tudattalanul szunnyadozó ismeretet. Végeredményben tehát a ~i párbeszélő módszer célja nem más, mint az emberben rejtőző ismeret tudatosítása, megszületésének az elősegítése (maieütiké tekhné). -Arisztotelész szerint ~ tanítási módszerével az induktív vizsgálódást és a fogalmi meghatározást alapította meg, s ezzel a tudományos ismeret alapjait vetette meg. A ~i rávezetés célja a fogalmi ismeret megszerzése, a dolog lényegének meghatározása, →definícióban való kifejezése, mely a maradandó, mindenki számára érvényes igazságot szolgáltatja. A ~i indukció igazolását az egyéni vélemények megegyezése és az egyes esetekre való alkalmazhatósága adja. A tanítást megindító kérdezés a definíció felállítását célozza, mely azután az esetek és vélemények figyelembevételével addig módosul, változik, míg csak ki nem alakul az a fogalmi meghatározás, melyet mindenki elfogad, s mely a különböző esetekre alkalmazható. De az is megtörténik, hogy az eljárás eredménytelen marad. A kellő óvatosság hiánya, az →analógia túlértékelése, a gyors általánosítás a ~i indukció fogyatékossága. A ~i módszer alkalmazásánál a közmegegyezés az igazság kritériuma. Az a tény, hogy a fogalom tartalmát mindenki elfogadja, hogy ennek alapján fogalmaink ált. érvényűek, képezi a szkepszis cáfolatát s az erkölcsi kötelesség biztos alapját. A helyes fogalmi ismeret az erkölcsi tájékozódás biztos irányítója. - 4. ~ és a vallás. ~ mélyen vallásos volt, áthatotta a meggyőződés, hogy sorsát az istenség irányítja. Xenophontól értesülünk, hogy az emberi szervezet és a mindenség célszerű berendezése figyelmét különösen lekötötte, s ez a teleologikus világszemlélet vezette a világrendező isteni értelem hirdetésére. Az istenhit volt etikai optimizmusának is alapja. Tántoríthatatlan volt az a meggyőződése, hogy az isteni gondviselés irányítja a jó ember sorsát. Ez a lelkünkben észrevehető irányítás az „Isten szava”, a daimonion. ~ ezt a titokzatos belső szózatot ifjúsága óta hallotta, ez tartotta vissza a pol. életben való részvételtől, s az önmagát mentegető beszédtől a bírák előtt. - 5. A politikát nem tekintette hivatásának, ez azonban nem tartotta vissza az athéni demokrácia kritikájától. Helytelenítette a teljes egyenjogúságot, mely hatalomhoz segítette az erkölcsileg alkalmatlan akarnokokat, s a képzett és megbízható polgárokat visszaszorította. Különösen elítélte a hivatalok sorshúzás és népszavazás által történő betöltését. A demokrácia ezen intézményét nem tartotta az ügy komolyságához méltónak, s azt hangoztatta, hogy a közhivatal viselésére nem a néphatározatnak, hanem a hozzáértésnek kell mértékül szolgálnia. Egyébként hirdette a törvények iránti engedelmességet s annak mélyítésére és szabad göröghöz méltó módon való teljesítésére a hagyományok és a törvények ésszerűségét iparkodott bizonyítani. Életének tragédiája, hogy kritikus magatartása miatt a szofisták maradinak, a konzervatívok forradalmárnak tekintették. - 6. ~ és a szofisták. A szofisták önző, ösztönös morálja helyett ~ az erkölcsiség létalapját az értelem által megismerhető igazságba helyezte, eszménye az autonómia és az autarkia. Megítélése szerint az embert nem ösztönös vágyai irányítják, nem vakon engedelmeskedik a törv-eknek, hanem azt követi, amit értelmével belát, s a külső javaktól függetlenítve magát, az erényt öncélnak kell tekintenie. Az értelemben való túlságos bizakodás és a kritikus állásfoglalás ~t teljesen a maga kora emberének tünteti fel, de mégis túlnőtt korának keretein. Cicero szerint ~ hozta le az égből a Földre a fil-t, bevitte a városokba, az emberek otthonába, hogy az élet, az erkölcsök irányítója legyen. Nem tekinthető ugyan a világ első filozófusának, még kevésbé nevezhető rendszeres filozófusnak, de tagadhatatlan gondolatébresztő hatása. Ráirányította a figyelmet a módszer jelentőségére az igazság kerésésénél, erőteljes ösztönzést adott az erkölcsi magatartás alapjainak a felkutatására, s a már nála előtérbe kerülő célszerűségi szemlélet is Platón és Arisztotelész fil-jában jut teljes jelentőséghez. Ke.P.-R.Z.

Harnack, Adolf: Sokrates und die alte Kirche. Giessen, 1908. - Athaeneum 1915. (Hörk József: Honnan ered Sokrates ethikájának aporiája?) - Revue biblique 1935. (Lagrange, M-J.: Socrate et notre Seigneur Jesus Christ) - Kecskés 1943:92. - Zeitschrift für neutestamentliche Wissenschaft 1954. (Fascher, Erich: Sokrates und Christus) - Existantia 2000. (Patzig, Günther: Der Prozess des Sokrates) - Rokay Zoltán: Filozófiatört. Bp., 2002. I:45. - Diogenész Laertiosz: A fil-ban jeleskedők élete és nézetei. Ford. Rokay Zoltán. Bp., 2006. II:5.