Magyar Katolikus Lexikon > R > recitálás


recitálás: emelt hangú szövegmondás, átmenet az →ének és az emelkedett →beszéd között. - Az ember egyik legősibb kifejezési módja, fenntartója az élő gyakorlat, a szájhagyomány. Célja a fontosnak tartott és sokszor csak akusztikus úton hozzáférhető szöveg minél tökéletesebb, világosabb és ünnepélyesebb megszólaltatása. Az énekhez képest ugyanakkor egyszerűbb, objektívebb, az érzelmeket háttérbe szorító közlésmód. Szt Jeromos bibliafordításának (Vulgata) szakaszolására átvette az antik grammatikusok jelzésrendszerét; őt tarják a ~ jelrendszere atyjának. - Az egyház liturgiájában alapvető szerepe van a ~nak. A kk. lat. egyh. monódia fő jellemzője a →szó tisztelete, a szöveg értelmének érvényre juttatását célzó törekvés. Megnyilvánult ez a melodikus fogantatású műfajokban is, de különösen szembetűnő a ~nál, melyeket a korabeli elméleti munkák nem is a zene ter-ére sorolnak, hanem (legalábbis egyes műfajoknál) a nyelvi és irod. stúdiumok keretében tárgyalnak. - A lit. zene az ünnepélyesség fokát a zene és ének díszítettségével (dallamosság, melizma) érzékelteti, ezért az egyszerű ~ szinte csak a hétköznapok lit-jára marad. A ~ban egy egyenesen futó hang (tenor, tuba) uralkodik mint accentus; ebben különbözik a dallamos mozgású concentustól. A kk. zenei gyakorlat az accentus és a concentus között az átmenetek egész sorát hozta létre, a teljesen egyhangú ~tól a különböző díszes ariosókig (erre a folyamatra mutatnak a szert-könyvek „tonus simplex, tonus ferialis, tonus festivus, tonus solemnis, tonus solemnior” stb. feliratai). - A gregorián ~ szövege főként a Szentírásból való (szóról szóra v. megszerkesztve); a szentek miséi és officiumai korán merítettek a vértanúk aktáiból; az ismert egyh. írók szentírási magyarázatait (homília) és tanulmányait előszeretettel olvasták föl az zsolozsmában. Mindezen kötetlen, rímtelen szövegek a szabad ritmust és a nem szimmetrikus periódusképzést segítik elő. - A ~ra szolgáló dallammotívumok (tónusok) melodikus tartalmának kettős szerep jut: a szöveg nagy részét kevés hang, kis ambitus v. éppen egyetlen kiemelt hang (tuba, tenor) felhasználásával megszólaltatni, ill. a grammatikai-értelmi tagolásokat meghatározott formulákkal, s ezek bizonyos rangsorával áttekinthetővé és felfoghatóvá tenni. - A lit. keret nyugodt méltóságot, tárgyilagos hangvételt és erőt ad, ugyanakkor a drámai felépítéssel egymástól jól elkülönülő szerepeket (ima, hirdetés stb.), s mögöttük régi, kultikus és profán hagyományban gyökerező recitálási módokat tart fenn. →recitatív műfajok **

Rajeczky 1981:55. - Mo. zenetört. I.