Magyar Katolikus Lexikon > M > misztikus megismerés


misztikus megismerés: az Istennel való egyesülés útja. - Előfeltétele az erkölcsi tisztaság, melyre a kegyelem épül, kiindulópontja a teremtett világ. A misztikus →istenismeret sajátos módon Isten ajándéka, de emberi föltételei is vannak (→aszkézis). - A ~ben a lélek fokozatosan emelkedik föl Istenhez. A fölemelkedés a →természetre támaszkodik meg, abból indul ki. A természet erre azért alkalmas, mert a teremtő Isten nyomait (vestigia) hordozza; emellett a fizikai világgal (felebarát, anyagvilág) való kapcsolat az erkölcsiség mércéje is (→tízparancsolat). - A ~ 2. foka az Isten képét (imago) hordozó lélek önmagába merülése. Az így megszerzett →önismeret Isten és a teremtmény közötti lényegi különbözőségek és hasonlóságok szemlése. - A ~ 3. foka az isteni lényeg szemlélése a léleknek önmagán való túlemelkedése által. - Isten mindhárom fokon szemlélhető (→Isten megismerhetősége), v. a tárgyak visszatükröződésében (per speculum), v. az Istent visszatükröző lélekben (in speculo). Ezáltal mindegyik fok megkettőződik, s így a lélek összesen 6 fokon emelkedik föl Istenhez. E 6 foknak 6 lelkierő (képesség) működése felel meg: →érzékelés, →képzelet, →ész, →értelem, →megértés és →szünthereszisz. Az utolsó a lélek legnemesebb része (apex mentis), mely a tudós tudatlanság (ignorantia docta) állapotában az örök üdvösség előízeként szemléli a teremtmény által soha teljesen föl nem fogható isteni lényeget (Szt Bonaventúra: Itin. 1-7). - A ~mód nem külső v. belső érzékszervek közvetítésével történik, hanem Isten közvetlenül „megérinti” a lélek személyes magvát, szubsztanciáját. Isten örök, boldogító színelátásától ez a megismerési mód abban különbözik, hogy nem Istent, hanem a saját emberi természetét tapasztalja meg az ember, a maga legmélyebb valóságában. Olyannak ismeri meg, mint amit Isten lényegileg átformált, az Ő természetében való részesedés által. A ~ ezért mindig „homályos”, a tapasztalatot nem lehet megfelelő fogalmakba önteni, de a lélek „tudja”, hogy nem csupán Isten „nyomait” látta, v. Isten „üzenetét” hallotta, hanem Isten lényegét érinti. - A misztikus ismeret e kifejezhetetlensége miatt egymásnak ellentmondó szavakat használnak, amikor élményeikről beszélnek a misztikusok. Olykor üres szójátéknak tűnnek szavaik, melyek önmagukban elégtelenek a megismert valóság kifejezésére. Egy másik világ lépett velük kapcsolatba, s a régi világban nem tudják kifejezni magukat. Ezért imádkozik így Avilai Szt Teréz: „Uram, új szavakat adj nekem!” Keresztes Szt János: „Ki tudja leírni valaha is, hogy mit hoz Ő a lélek tudtára, akiben lakást vett? Ki tudja kifejezni, amit éreztet?... Bizonyosan senki, még az sem, akit kegyelmében részesített.” - A ~ hosszú folyamat, melyben a lélek teljesen átalakul. Kezdetben a ~ magva végtelenül édes és vonzó, szeretetre gyújt, a kreativitás forrása. A misztikus minden tette ebből az ismeretmagból akar megélni. - Bizonyos idő múlva azonban következik a „leszoktatás” időszaka: „Az anyamell édességét élvező gyermeket most el kell választani, hogy saját lábára állhasson” (Szt János). A misztikusok ebben a fázisban „sötét éjszakáról”, „lényegnélküliségről”, „eszköztelen” szeretetről beszélnek. A lélek ebben az állapotban gyakran keresi a magányt, remélve, hogy belső világa rendezésével megtalálja a nyugalmat és világosságot; miközben „tudja”, hogy minden, ami vele történik, egyedül Istentől függ. Ált. csak hosszabb idő után tér vissza a nyugalom és öröm, elmélyültebb módon: a lélek belülről kezd izzani; a pusztaságban és ürességben érezni kezdi, hogy a ~ magva most már egy vele, személyének központi magva lett. -

A ~ hatása. A ~ magva a misztikust belülről és közvetlenül új életre alakítja át. Semmiféle közvetítő nem lép közbe, hanem olyan, mint amikor valaki szemtől szembe beszél valakivel, v. amikor átölelnek valakit. A megismert valóság közvetlenül hat a misztikus létére. E közvetlen hatás kifejezésére a misztikusok az egység, egyesülés, közösség, teljes elfogadás szavakat használják. Úgy látják, hogy a belső és a külső teljesen egybefolyik: „Elmerültem a tiszta szeretet forrásában, mintha a tengerben, víz alatt lennék” (Genovai Szt Katalin). Bensőséges történés ez a misztikus személye és a megismerés magva között. - Ami a ~ nyelvére érvényes, érvényes a ~ben részesülő egész magatartására is. Az új valóság, az egység, teljesség és igazságosság látomása alapján, amire ráébredt, a misztikus a maga lényében érzi az emberi gyengeséget: a gazdagságot és szegénységet, a gyűlöletet és a szeretetet, háborút és békét, elnyomatást és szabadságot. A misztikusok meggondolás nélkül, teljesen önzetlen odaadással reagálnak az életre hívásra. Assisi Szt Ferenc a „béke eszköze”, a pol. hatalom nélküli egyh. prófétája lett a pápák hatalmi törekvéseivel szemben; Avilai Szt Teréz megtörte a 16. sz. nőellenes egyházpol-ját. Keresztes Szt János misztikus harciasságát visszafogott, majdnem sztoikus módon „az ellenállás sötét éjszakájában” mutatta meg. A magatartás minden különbözősége mellett a mély alázatosság a közös lényeg: annak tudata, hogy hiába merít a forrásból, amit az ember sohasem tud teljesen kimerni. Ez az alázatosság a misztikusoknak nagy magától értetődést ad. Odaadásuk a misztikus tapasztalat forrásából magától adódik. Jan van Ruysbroek így rajzolja meg a misztikus profilját: „Az az ember, aki közösségben él Istennel és minden létezővel, gazdag, szolid alappal rendelkezik, ami Isten gazdagságára épül. Ezért érzi annak szükségét, hogy állandóan kiáradjon azokra, akiknek szüksége van rá, mert gazdagsága a Szentlélek éltető forrása, amit kimeríteni soha nem lehet. Eleven lény, Isten készséges eszköze, amivel Isten azt tesz, amit akar, és úgy teszi, amint akarja”. G.F.-**

Kecskés 1943:123, 246, 250, 259. - Schütz 1993:255, 267.