Magyar Katolikus Lexikon > M > Márk evangéliuma


Márk evangéliuma, Mk: protokanonikus újszövetségi könyv, a 2. a szinoptikus evangéliumok csoportjában. - I. Keletkezése. Szerzője. Papiasznak, Hierapolisz pp-ének tanúsága szerint szerzője Péter ap. tolmácsa, →Márk, aki evang-át Péter ap. halála után írta. E följegyzéssel szemben fölhozhatók bizonyos ellenérvek (mintha Márk nem ismerte volna pontosan Palesztina földr-át; evang-a bizonyos zsidóellenességet tükröz), ennek ellenére sok szerző ma is biztosra veszi, hogy ~nak Márk a szerzője, mert arra aligha lehetne magyarázatot találni, hogy egy evang-ot olyan valaki írt volna, aki nem volt sem zsidó, sem ap. Az Alexandriai Kelemenig visszavezethető hagyománnyal összhangban az egzegéták többségének az a nézete, hogy ~ Rómában keletkezett, de érveik nem meggyőzőek. Vannak, akik szerint ~nak keletkezési helye egy K-i pogányker. közösség lehetett (M. Karnetzki, J. Schreiber, W. G. Kümmel); W. Marxsen föltevése, ti. hogy ~ Palesztinában keletkezett, kevésbé vsz. - ~ minden bizonnyal a Kr. u. 70 előtti időből származik, mert még semmilyen utalás nincs benne a jeruzsálemi tp. pusztulására. Ugyanakkor a Mk 13 egészében a zsidó háború közelségére enged következtetni. - II. Fölépítése. Az evang-okkal kapcsolatos kutatás a →formatörténeti módszer hatására sokáig főleg az eredetileg kisebb egységekben fennmaradt beszédekre és tört-ekre irányult az egyes evang-okon belül; ebből következően az egzegéták viszonylag kevés figyelmet szenteltek azoknak, akik a hagyományt összegyűjtötték és továbbadták; ma egyre inkább tért hódít az a nézet, hogy az evangélisták épp a rendelkezésükre álló anyag összeszerkesztése révén nyújtottak sokat, kivált teol. szempontból. A ~ mélyén rejlő teol. tartalmat azonban sokkal nehezebb megragadni, mint Mt v. Lk fő mondanivalóját, mert itt csupán nem mindig egyértelmű irod-kritikai vizsgálatokra lehet támaszkodni, és Márk ősszövegét és saját teol. mondanivalóját is csak közvetve, a Mt és Lk-val való összevetés során lehet kielemezni. Egyértelműen világos, hogy ~ nem tárgyi (v. időrendi), hanem teol. szempontok szerint van fölépítve. Ezért minden olyan kísérletet elhibázottnak kell tekintenünk, amely azt próbálja bebizonyítani, hogy ~nak fölépítése művészi szempontokhoz és szabályokhoz igazodik. Ugyanígy azok nézetét is el kell vetnünk, akik Jézus működésének kibontakozását mutató „történetet” tételeznek fel. Ezek a föltevések félreismerik ~nak teol. mondanivalóját, amelyhez igazodva egy bizonyos szerző a szétszórtan talált v. egymásba olvadó hagyományokat egységbe foglalta és tagolta. ~nak fölépítését tehát a teol. súlypontok határozzák meg, melyek egyrészt Jézus életéből, másrészt a szerző szemléletéből fakadnak. Ezért külön egység a 11-16. f.: Jézus Jeruzsálemben és az 1-10. f.: a Jeruzsálembe vivő út, mely során a tanítványokkal kapcsolatos események különösen fontosak Márk számára (1,16-20; 3,13-19; 6,7-13; 8,27.33). Ezekkel mindig új f. kezdődik, és a következő f-ek, valamint a tanítványok megelőző perikópái kölcsönösen magyarázzák egymást. - A ~ fölépítése: 1,1-15: Jézussal Isten világa belépett az ember világába; 1,16-3,12: az ember új helyzetének az a teljhatalom az alapja, amelyet Jézusnak az ember meghívására és megváltására kimondott szava hordoz; 3,13-6,6a: Isten uralmának és az ember értetlenségének titka; 6,6b-8,26: Jézus működésének célja az ember végleges és teljes üdvössége; 8,27-10,52: Jézus követése kereszthordozás; 11,1-12,44: Fiának elküldésével Isten (12,1-6) az emberi szíveket keresi; 13: mivel az emberiség tört-e a végső ítélet napja felé tart, a hívőnek ébernek kell lennie; 14-15: Jézus a halálos ítélet elfogadásával tanúsítja evang-a igazságát, amelyre a százados hitvallása a visszhang; 16,1-8: Jézus feltámadásával arra szólítja föl övéit, hogy élő hittel kövessék. - A befejező rész: ~nak mai vége, bár a legtöbb kz-ban megtalálható, eredetileg nem tartozott hozzá. Mivel ~ Mt-val és Lk-val is csak Mk 16,8-ig egyezik meg a feltámadással kapcsolatos eseményekről szóló beszámolóban, föltehető, hogy ~nak eredetileg a 16,8 volt a vége, mert egy részletesebb befejező rész elvesztését (Mt/Lk előtt) nem lehet megmagyarázni. Mt és Lk alapján megállapítható, hogy a Mk 16,8-at már nagyon korán nem találták megfelelő befejezésnek, mégpedig azért, mert már tört-nek tekintették ~t, és nem evang-ot láttak benne, amely az utat akarja mutatni. →Jézus Krisztus föltámadása - III. Irodalmi sajátosságai. A kétforráselmélet (→szinoptikus kérdés) szerint ~ a legrégibb ránk maradt evang., amely főleg Jézus tetteit tárja elénk, a beszédeiből kevesebbet ölel föl. Hogy Márk művébe milyen mértékben épített bele már formába öntött, összefüggő részeket (vö. 2,1-3,6; 4,1-32; 9,33-50; 11,27-12,37), nem lehet egyértelműen megállapítani. ~ szövegében semmi alapja nincs egy olyan föltevésnek, hogy Márk egy, sőt több kész evang-ot beleillesztett munkájába. Leginkább még a →szenvedéstörténet esetében (14,1-15,47) számolhatunk lényegében már kész, megformált hagyomány átvételével. ~nak nyelve és stílusa egyszerű; gyakran csak és (ill. mindjárt) kapcsolja össze a mondatokat v. a különféle elb-eket. Ez éppúgy magyarázható a hellén környezet nyelvének, mint az arám-héb. nyelvnek a hatásával. Ezenkívül ~ban szembeötlő a tört. jelen, valamint az igenévi szerkezetek (participiumok) használata; ez arra vall, hogy a szerző irod. szempontból nem volt különösebben igényes ill. rátermett. Mivel ~ban mind arám (3,17; 5,41; 7,11.34), mind lat. (4,21; 5,9; 6,27; 12,14.42; 15,15.16.39) kifejezések előfordulnak, nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy hol keletkezett; azzal a hagyománnyal mind a kettő összhangban áll, hogy ~ Rómában jött létre egy zsidó műveként (vö. 15,21 és Róm 16,13). Mivel az ósz-i idézetek a LXX szövegén alapszanak (7,6; 10; 10,7b; 12,11), biztosra vehető, hogy ~nak eredeti nyelve a gör. -

IV. Teológiai sajátosságai. 1. ~ Papiasz nyomán sokáig Péter ap. beszédei egyszerű lejegyzésének számított, de a forma- és szerkesztéstört. vizsgálat kimutatta, hogy mai formájában ~ tudatos szerkesztői munkának köszönhető, amelynek során a szerző teol. szempontból is kellően nem értékelhető teljesítményt nyújtott. ~ az 1. olyan, számunkra is hozzáférhető mű, amely nemcsak Jézus beszédeit öleli föl, egy tudós rabbi beszédeiként, és nem is csak csodatetteit beszéli el egy minden más vándorprédikátort és csodatevőt fölülmúló „isteni ember” tetteiként, hogy ezáltal hirdesse: a feltámadott és megdicsőült Krisztus üdvösséget szerzett, hanem ezeken túlmenően, az ún. Messiás-titok révén azt is megkísérli, hogy a Feltámadott egyedülálló hatalmát és minden földit fölülmúló valóságát egyértelműen összekapcsolja a földön járt Jézus, az ember Krisztus életútjával. Ezzel a hívő élete is más síkra tevődik át. Jézus földi élete tehát a Feltámadott meghívása, amely az őt követők közösségének szól. - 2. Vita tárgya, hogy vajon az ősker-ek körében nem kristályosodott-e már ki egy teol., amely hatással lehetett ~ra. Ha Jézus Galileából Jeruzsálembe vivő útjának is egyértelmű teol. jelentése van, akkor nagyon valószínűtlen, hogy Jézus útját úgy kell értelmeznünk, mint a Megváltó megismételhetetlen bevonulását a mennyei szentélybe. Épp ilyen elhibázott ~nál az ún. Messiás-titoknak az a magyarázata, amely a rejtőző Megváltó mítoszát összekapcsolja Jézus palesztinai hagyományával. Szembeötlő ~ban annak kiemelése, hogy Galilea volt a színhelye a feltámadott Jézus megjelenéseinek, és ugyanígy annak hangsúlyozása is, hogy a pogányok térítése is Galileából indult ki; ugyanakkor Jeruzsálemben a zsidók nem ismerték el Jézust, hanem keresztre feszítették. Hogy ez visszavezethető-e Galileában egy bizonyos parúziavárásra, azt nem lehet egyértelműen eldönteni; ugyanígy azt sem, hogy összefügg-e azzal a teol. gondolattal, amely szerint az üdvösséget a hitetlen zsidók elveszítik, és a hívő pogányok öröklik. Papiasz följegyzése ellenére nehéz Péter ap. beszédeit ~ fő teol. forrásának tekinteni. Az sem vsz., hogy Pál teol-jának közvetlen hatásával lehet számolnunk. Csak az biztos, hogy ~ is teljesen a húsvét utáni kérügma nyomán született. - 3. A tört. jellegű leírás ellenére Márk nem egyszerűen Jézus múltbeli tetteiről akart számot adni, hanem a hívők szorongatott helyzetére kívánt Jézus útjának bemutatásával magyarázatot adni. Már a Bevezetés elárulja a márki euangelion (1,1.14) és Izajás idézése (1,2) révén, hogy tudatosan dolgozó szerkesztővel állunk szemben: Jézus Isten akarta földi útjával az Isten világa belépett az ember világába. Így 1,16-3,12 már egyértelműen azt az újat hirdette, ami Jézussal valóság lett az emberek számára (és ami a közösség jelenét jelenti): Jézus szava hatalmasabb minden addigi tanításnál (1,22.27; 2,12), képes minden gonosznak parancsolni (1,23.31-34.41; 2,5.11; 3,5.11), üdvösséget szerez az embernek (1,25.31-34.39.40-45; 2,1-12; 3,1-12), amely üdvösség nem egyéb, mint az ember új és bűntelen közössége az Istennel (1,16-20; 2,1-12); ez világosabban abban fejeződik ki, hogy Jézus egy asztalhoz ül a vámosokkal és a bűnösökkel (2,14-17). Ezért az embernek is új, szabad választ kell adnia Istennek (2,18-22.23-28). Természetesen az is nyilvánvalóvá válik, hogy a világ gyűlölettel válaszol (3,1-6), ez azonban Isten elhatározásán (hogy az embert elvezeti az üdvösségre) mit sem változtat (3,7-12). - A 2. rész ugyanígy tudatos szerkesztői munka eredménye: vannak meghívottak (3,13-19; →meghívás), mert Istennek az emberhez való közeledése Jézus Krisztusban nem tárul föl az ember természetes értelme előtt (3,20-22.30; 4,11.33). Csak Isten akaratának teljesítése (3,34) és szavának hívő lélekkel való befogadása (4,13-20) révén képes az ember →Isten országának titkait fölfogni (4,1-9.21-25), mert ez nem más, mint Isten élete magában az emberben (4,26-32), láthatatlan (4,38; 5,30.41) az ember miatt, aki nem kerülhet szembe Isten hatalmával úgy, hogy →félelem ne töltené el (4,41; 5,14-17.33). Következésképpen az ember ott kerüli el az Istent, ahol még mindig a saját elképzelései szerint várja (5,40; 6,1-6). - A 6,7-8,21 egyértelműen elkülönül a tartalom mássága révén: a Jézus által fölajánlott üdvösség magyarázata, amelyet az embernek, a hívőnek Jézus küldöttei közvetítenek. Ez már a végső, végérvényes üdvösség (az ígéretek ideje lejárt: 6,14-29), amellyel az elveszett embert Isten megajándékozza (6,34.35-44). Csak akinek a szíve még mindig „érzéketlen” (6,45-52), az kételkedik az ember látszólagos magára hagyatottsága láttán az embert üdvözíteni akaró Isten (6,53-56) hűségében, aki csupán egyet kíván meg az embertől (7,1-23): azt, hogy bizalommal vallja meg a saját méltatlanságát (7,24-30). Ez természetesen ismét Isten ajándéka (7,31-37). Így érthető a figyelmeztetés: nem szabad Isten - Jézusban testet öltött - irgalmában és hatalmában kételkedni (vö. 8,1-10.11-21). 8,22-26 azoknak szól, akik ezt nem ismerik föl. - 8,27-10,52 csak a tanítványok közösségét illeti, és azt fejezi ki, mit jelent Jézus Krisztus mellett hitvallást tenni: értelmes választ adni az eddig történtekre (8,27-29). A 8,30-33: elsősorban nem arról van szó (vö. Lk 24,26.44-46), hogy Jézus szenvedése, halála és feltámadása az Isten akarata szerint való, hanem a szerző a hívővel szemben támasztott új, radikális követelményeket akarta (9,23.35.42-50; 10,9.21.43) Jézusnak mint Megváltónak keresztútja felől nézve érthetővé tenni. Mert amikor Jézus megmagyarázza, hogy mint Megváltónak az Isten terve, elgondolása szerint sokat kell szenvednie (8,31-3; 9,30-32; 10,32-34), akkor a hívőnek meg kell értenie, hogy számára sincs más út, ha el akar érkezni Krisztushoz, az Atyaisten dicsőségébe (8,34-9,1; 10,39). Az, hogy Isten a Fiában közel jött (9,2-13) nem jelenti azt, hogy megrövidült az út (vö. 9,5), amelyen a hit hatalmának meg kell törnie a gonosz hatalmát (9,14-29). A gonosz legyőzésének konkrét formája a hívő önzetlen szolgálata (9,33-42); ez magában foglalja a minden rosszal való szakítást mások érdekében (9,42-50), ami nemegyszer nehéz és fájdalmas. Ez a konzekvencia érthetetlen annak, aki nem érti, hogy az embernek gyermekként kell Jézussal közösségbe kerülnie, mert az Istenhez csak egészen, fenntartás nélkül lehet hozzátartozni (10,13-31;. 10,35-40). Ennek felfogása ismét Isten ajándéka 10,46-52a), ugyanakkor azonban az evangélista újra fölszólít Jézus követésére ezen az úton (10,52b). - ~nak második fő része Jézus Jeruzsálembe való bevonulásával kezdődik (11,1). 11,11-13: az a három napra tagolás (11,11.19), amelyet a szerzőnek kell tulajdonítanunk, teol. tartalmat hordoz. Jézus útja Tp-ba való bevonulásával, vagyis az ember világában az Isten útja a voltaképpeni céljához érkezik (11,1-11;. 12,1-6). De hiábavaló út, és ezért találó Jézus elítélő szava a Tp. gyümölcsöt nem termő, látszólagos, külsőséges jámborságát illetően (11,12-18.27-33). Ezzel lényegében már meg is vált Isten ettől a helytől (11,33; 12,9-11; 13,1) Az élő Isten (12,18-27) nem vár mást, mint föltétlen odaadást és szeretetet az embertől (12,13-17.32.38-44); ez vezet el Isten orsz-ába (12,28-34). - A 13. f. is úgy van megszerkesztve, hogy a Feltámadottnak a jelenben is időszerű és érvényes üzenete legyen (Marxsen). Jézusnak a Tp-mal való szakítása egy új korszak kezdetét jelenti. Jézus óta a tört. a végső aratás felé tart, amelyet az újra eljövő Úr fog a világ végén tartani. Ez a világ vége már most jelentkezik a szorongattatásokban és eltévelyedésekben, így érthető a hívő embereknek szóló fölszólítás az állandó virrasztásra, a szüntelen éberségre. A szenvedéstört. (14-15) ~ középpontjában áll, mert a halálos ítélet elfogadása (14,8.21.26.36.41), valamint Jézus határtalan és teljes odaadása (14,22-24) evang-ának isteni igazságát nyilatkoztatja ki, amely akkor is érvényben marad, ha a gyűlölettel és a hitetlenséggel szemben már csak hallgatni lehet (14,61; 15,4). Így végül Izr-en kívül a róm. százados hitvallásában talál válaszra (15,39). - A húsvétról szóló beszámoló (16,1-8) meglepő utolsó versével újra kiemeli, hogy a hívő az Úr követésére kapott meghívást, annak ellenére, hogy az embert az Istennel és hatalmával való találkozás félelemmel és rettegéssel tölti el. **

BL:1164.