Magyar Katolikus Lexikon > K > közösség és egyén a Szentírásban


közösség és egyén a Szentírásban: I. Az ÓSz-ben. A bibliai vallás sajátossága, hogy közösségi jellegű, kivált a régebbi időkben; egyaránt figyelembe véve mind az egyén magatartását, mind a közösség cselekedeteit. Gyakran közös a büntetés. Az első ember gőgje minden emberre szenvedést hozott. Gyilkosságáért Kain átok alatt élő nemzetségnek lett az ősatyja. Kánaán gazsága miatt utódai Szem szolgái lettek (vö. még: Ter 6,18; 7,1-23; 12,17; 20,7; 26,4; Szám 16,20; 27-30; Józs 7; 22,20; 1Kir 14,10; 1Sám 2,31; 2Sám 6,12; 12,10; 21,1; 24,16 stb.). Még a bölcsességi irod. egyébként meglehetősen individualista tanításában is érvényesül ez a közösségi szempont (Péld 14,26; 20,7; Sir 44,1), a zsoltárokban szintén (69,37; 102,29). Ha a Kiv 20,5; 34,7 szerint Jahve féltékeny Isten is, aki az atyák vétkét 3., sőt 4. nemzedékig megtorolja (pontosabban: kivizsgálja), kegyelme összehasonlíthatatlanul nagyobb a jutalmazásban, mint a büntetésben (Kiv 20,6; 34,7; MTörv 5,10; Jer 32,18). Az ÓSz Jahvénak a nagyobb és kisebb közösségekkel kapcsolatos magatartását ált. az esetleges kivételt jelentő egyének figyelmen kívül hagyásával írja le. A vízözön előtti emberiséget elpusztítja gonoszsága miatt, ugyanígy Szodomát és Gomorrát, Gibea Benjamin törzséhez tartozó lakóit (Bír 20); elveszi az amoritáktól országukat (Ter 15,16; Lev 18,24; MTörv 9,5); meghiúsítja a bábeli torony építőinek gőgös terveit: szétszórja őket; az Izr. fiaival való szembeszegülésért Jerikó (Józs 6,1-12) és Amalek (1Sám 15) a létével, az életével fizet. A népeket illető jövendölésekben a próf-k Ninive stb. pusztulását Jahve büntetéseként hirdetik meg, ill. írják le. Erkölcsi romlásával Izr. maga idézi elő a vesztét. Jer 5,1-6 szerint Jahve egyetlen igazért hajlandó lett volna Jeruzsálemnek megkegyelmezni, de a romlás olyan nagy volt, hogy hiába keresett, nem talált ilyet. A deuteronomikus tört-írás az eseményekkel arra kíván rámutatni, hogy Izr. és Juda veszte hűtlenségének volt megérdemelt büntetése (1Kir 13,24; 14,26; 2Kir 17,7-23; 24,3). - II. Az ÚSz-ben. Jézus, mint előtte még senki, az egyes ember meghívását és felelősségét hirdette. A követésére való felszólítás személyes döntést követelt. Jézus erkölcse az érzület, a szív erkölcse. Másfelől példájával elutasított mindenfajta individualista egyoldalúságot. A mások megmentése (Mt 15,24; 18,11; Lk 19,10), az emberiség megváltása (Mk 10,45) volt az életcélja. Tanításában mindig egyén fölötti alapelvek érvényesültek; a bazileja fogalma szociológiai fogalom, következésképpen az örök boldogságra vonatkozó tanítása sem individualisztikus, hanem testvéri közösséget tételez föl. A tanítvány a személyes tökéletességnek a szeretet gyakorlásával éri el legmagasabb fokát (Lk 22,26; vö. Mt 6,9-13: a Miatyánk többes szám 1. személyben). Ha Jézus maga nem von is le gyakorlati szociológiai következtetéseket, ilyenek belső szükségszerűséggel adódtak, ahogyan azt az ApCsel bemutatta eszmény tanúsítja (2,42-47; 4,32-37; 5,1-11). Egyébként az ÚSz-ben főleg Pál és János írásaiban kapott ez a gondolat világos megfogalmazást. Mindenkinek személyesen kell döntenie, hogy engedelmességgel válaszol-e Isten hívására (→hit; vö. Jn 12,26), de csak a →keresztséggel (Róm 6,1-11) lesz az egyén Krisztus testének tagjává, és így élhet Krisztusban már most is (Kol 2,13; Ef 2,5), végérvényesen pedig majd az eszkat. jövőben (Kol 3,3). A hívők együtt Isten közösségét alkotják, ők Krisztus menyasszonya, Krisztus teste. János ugyanilyen közösségi értelemben él a szőlőtő és szőlővessző képével (Jn 15,1-6). Különös hangsúly esik a testvéri szeretetre is (2Kor 8; Jn 13,34; 15,12.17), s arra, hogy az Isten és az emberek szeretete összetartozik, föltételezi egymást (1Kor 13; 1Jn 3,10.14; 4,7-11). A Róm 5,12-21; 1Kor 15,20-22: az ősatya (Ábrahám) révén bizonyos értelemben az utód (Krisztus) is mindannyiunké - ez a gondolat már-már a korporatív személyiség eszméje megfogalmazásának tekinthető. **

LThK VI:378. - Schütz 1993:217.