Magyar Katolikus Lexikon > J > jogfilozófia


jogfilozófia: a bölcseletnek az a része, amely az emberi közösségen belüli cselekvéssel, a kötelezettségek megalapozásával, megjelenési formáival, jog és igazságosság viszonyával foglalkozik. - Magában foglal lételvi, ontológiai (a jog létbeli gyökerére, lényegére kérdez), fenomenológiai, antropológiai elemet; a term-es és a törv-ekkel körülhatárolt rend egységét föltételezi; elválaszthatatlanul összefügg a természetjog problémájával. A Szókratész előtti bölcselők kozmikus, a szofisták autonóm emberi jogrendet föltételeztek. Platón a jogról és az igazságosságról azt tanította, hogy az elsődleges az igazságosság. A közösségi cselekvés a helyes rendet valósítja meg. Arisztotelész fölfogása szerint az igazságosság az az erény, amely megszabja, hogyan kell eljárnunk az emberekhez való viszonyunkban. Az a „jogos”, ami törv-es, mivel ez egyenlőséget és így jogot teremt. Aquinói Szt Tamás is hasonlóképpen vélekedett: a jog „az igazságosság tárgya”, megvalósítása. A jognak az akaratra való visszavezetésével (voluntarista megalapozásával) szemben Szt Tamás hangsúlyozta, részben Szt Ágoston hatására, hogy a jog az örök, isteni törv-ben gyökerezik, közelebbről Isten bölcsességében, értelmében; elválaszthatatlan a minden létezőre kiterjedő létrendtől, és az ember gondolkodva jut el fölismerésére, az akaratnak inkább csak a megvalósításban van szerepe. A tárgyi szempontok mellett elismeri az alanyi szempont (a lelkiismeret) jelentőségét is, amelynek közp. szerepe van a tényleges jogrend megvalósításában. A ~ további fejlődését elsősorban a természetjog kibontakozása szabja meg. Ennek karaktere sokféle lehet; Pufendorf, Wolff stb. változhatatlan, objektív jogrendszert láttak benne, Hobbes, Locke, Rousseau valamiféle „természetes” ős-állapotot föltételeztek, amikor megszületett az emberek közti első „szerződés”, amiből aztán a pozitív jog kifejlődött. Kant a tartalmi kérdésekkel foglalkozó („materiális”) joggal szemben „formális” jogi szemléletet kívánt kialakítani, amely a kötelesség és a szabadság etikájára épül. Jogi fölfogása a személyiség erkölcsi öntörvényszerűségére épül, a „tiszta értelemnek” törv-hozó erőt tulajdonít, azzal a megszorítással, hogy az ember „kettős természetű” (numenon és fenomenon), ezért a jelenségek síkján külső törv-hozóra is szüksége van. A →jogpozitivizmus már kizárólag a konkrét jogrendre figyel, a ~ itt nem más, mint a pozitivista tud-ok egyike. - 2. A mai ~ban a hagyományos problémák - mi a jog végső alapja, hogy viszonylik a teremtés-rendhez, autonóm-e az ember a jogalkotásban, van-e természetjog, ki(k)nek van törv-hozói hatalma, mi az állam szerepe a jogrend kialakításában és megőrzésében - tovább élnek. A szakemberek arra törekednek, hogy túljussanak a tisztán pozitivista megközelítésen. Újra szerepet kapnak a tartalmi kérdések, a jog lételvi alapjainak keresése, az értékbölcselet meglátásait sokan próbálják beépíteni a ~ egészébe. Az egzisztencia-fil. hatására a jogban is előtérbe kerül az antropológiai szempont: az emberi jogok az ember lényegi természetére vezethetők vissza. Így új tartalmat nyer a természetjog: az emberi természetből következő jogok, kötelességek foglalata. Még a konkrét előírások mérlegelése esetében sem az az elsődleges, milyen körülmény (pozitív adottság) játszott közre abban, hogy megfogalmazták, hanem az: hogyan áll összefüggésben a jogrenddel, az ember egyéni és közösségi lét-normáival, lelkiismeretével és szabadságával. Így a jog és az igazságosság minden kérdése bensőleg összefügg az emberi természet, sőt a teremtés egészével. E.P.-**

LThK VIII:1054. - Erdő 1991:37.