Jézus föltámadása: teológiai értelemben az első →föltámadás, mely által Jézus magára öltötte megdicsőült testét és a →megtestesüléssel fölvett embersége is megkapta a dicsőséges isteni életet. - ~ a keresztény hit központja és alapja, már nem evilághoz tartozó esemény: „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt.” (1Kor 15,13-19) - 1. Az újszövetségi szent könyvek arról beszélnek, hogy a kerség alapvető hittétele kezdettől fogva ~ volt. A 4 evang. és Pál ap. levelei nem magát ~t mint eseményt írják le, hanem az ap-ok és az Egyh. hitéről tanúskodnak. Arról a hitről, melynek megvoltak a tört. előzményei: az ósz-i jövendölések, Jézus élete, kereszthalála, az üres sír és a megjelenések. Az ap-ok itt úgy szerepelnek, mint Istentől kiválasztott és igazolt tanúk (ApCsel 10,41). A tanúskodás szerint ~ Isten közp. üdvtört. tette a →teremtés és a →parúzia között. Az ÚSz az ap. igehirdetést rögzítette, és ebbe van belefoglalva a tanúskodás is. Találunk itt összefoglaló hitvallási formákat, melyek közül egyesek katakézisszerűek (1Kor 15,3; Lk 24,34; Róm 1,3), mások kultikus eredetűek (Fil 2,6-11; Ef 5,14; 1Tim 3,16). A legrégibb írott szöveg az 1Kor 15,3-7, s az ap. ezt már úgy írja le, mint hagyományt, melyet ő is kapott. Biztos tehát, hogy a hit kifejezésének ez a formája visszamegy az Egyh. első éveire. Már ebben is benne van a szabatos kifejezésmód: Isten föltámasztotta őt az Írások szerint, és erről az ap-ok tanúskodnak. Egyúttal benne van az is, hogy ~nak hite ugyanaz volt a zsidókeresztény és a pogánykeresztény közösségekben kezdettől fogva. ~nak termfölötti tartalmát az ap. Egyh. is fokozatosan ismerte föl. A kinyilatkoztatásban benne volt a Szentlélek kegyelmi megvilágosítása, továbbá a reflexió Jézus földi működésére és a megjelenésekre. Az első megállapítások krisztológiai jellegűek: Jézus a Messiás, az Úr; a későbbiek szentháromsági jellegűek: Ő az Atya örök Fia, akit embersége szerint a Szentlélek kent föl küldetésére. A kétféle keresztelési formula: „Jézus nevében” (ApCsel 2,38) és „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19) szintén ezt mutatja. Az evang-k nem adnak egységes képet a húsvéti eseményekről, hanem alapul veszik a jeruzsálemi és a galileai hagyományt, és a döntő jelentőséget az ap-ok előtti megjelenéseknek tulajdonítják. Továbbá csak azokat a mozzanatokat ragadják ki, melyek a Krisztusba vetett hit számára lényegesek voltak. Tehát hivatkoznak arra, hogy ő mutatja meg magát, ő ad világosságot az ósz-i jövendölések megértéséhez, s ő enged időt nekik arra, hogy az élmények hatása alatt megerősödjenek a hitben. Az evang-ok elbeszélésének itt is erősen igehirdetési stílusa van, és a föltámadt Krisztusba vetett hit abban éri el teljességét, hogy elfogadják a tőle kapott küldetést. Ebben már benne van a meggyőződés, hogy őbenne megvalósult az Isten országa és az ember üdvössége, s az Egyh-nak ezt kell hirdetnie a világ számára. ~nak közösségszerző, egyházalapító hatása van. A szétszórt és megfélemlített tanítványokat ez hozta újra össze. Megértették, hogy megdicsőült állapotában velük marad a világ végéig, ugyanakkor az Atyánál is van, s onnan tölti el Egyh-át „felülről jövő erővel”, a Szentlélekkel (ApCsel 1,8). Az ap-ok úgy tekintik magukat, mint ~nak tanúit (ApCsel 1,21; 2,22-40; 5,31; 13,23-41; 1Kor 9,1). Arról tanúskodnak, amit láttak és hallottak (ApCsel 4,20). Ezért emlegetik Jézus megjelenéseit s azokat a tetteit, melyekkel igazolta előttük eleven valóságát. Megjelenéseiben benne volt az is, hogy magával való életközösségre hívta őket, s ennek jele volt, hogy velük együtt evett és ivott (Lk 24,42; ApCsel 10,41). A megjelenések egybe voltak kötve tanítással s a küldetésre vonatkozó utasításokkal. A 40 napon át való megjelenés és az Isten országáról való beszéd (ApCsel 1,3) azt az ap. meggyőződést tükrözi, hogy az ő küldetésük erősebb, mint a próf-ké volt. Ugyanakkor a föltámadás híradásában már tükröződik a zsidókkal folytatott vita is. Ezért hivatkoznak a lepecsételt sírra, az őrségre és az üres sírra. Az asszonyok előtti megjelenések emlegetése nem annyira a kifelé való bizonyítás, mint inkább a belső egyh. élet elmélyítésének eszköze akart lenni. Krisztus megjelent azoknak, akik a szeretet szolgálatával közeledtek feléje, s ez ígéret lett arra, hogy aki őt keresi és aki kitűnik a szeretet gyakorlásában, arra neki külön gondja van. - Egzegetikai szempontból fontos még annak meglátása, hogy a Szentírás előadásmódjától teljesen idegen a K-i vallásokban felötlő mitológiai motívum, az →apoteózis, ti. hogy egyes kiváltságos embereket az istenek elragadnak maguk közé. De éppen olyan idegen az a modern spiritualizáló fogalmazás is, hogy Jézusnak valamilyen pusztán szellemi létezése van a túlvilágon. Az ap. igehirdetés a szentírási emberképet tartotta meg, ahol az ember test és lélek, s a kettő egysége nélkül nincs emberi lét. A húsvéti tanúskodás mindenütt Jézus test szerinti föltámadásáról beszél, s a megjelenéseknek is megvolt a határozott testi színezete (→föltámadt test, →halottak föltámadása). -

2. A hitbeli tartalmat illetően Jézus föltámasztása az Atyaisten nagy üdvrendi tette. Minden üdvtört. előzmény erre mutat, és az ember üdvössége ezen fordul. Megvilágítja az üdvtört. múltat, és biztosítja az örök jövőt. Az eszkat. motívum áthatja a húsvéti hitet. ~ egyúttal megdicsőülés is az Atya jobbján, ezért kinyilvánul benne a végső idő és az ember célja. Jézus beöltözött istenfiúi dicsőségébe és hatalmába, ő az Úr, akinek az ítélet is illetékességi körébe tartozik, tehát el fog jönni, mint bíró (ApCsel 3,12-16). ~ a biztosíték arra is, hogy a világ megkapja az átmenetet a kegyelmi rendbe. Biztosítva van a győzelem a gonoszság fölött, s az ítélet ennek a győzelemnek a végrehajtása lesz. Uralma azonban nemcsak a végső időkre mutat, hanem már most megvalósul. Ennek bizonyítéka a Szentlélek kiáradása, az Egyh. megalapítása, az evang. hirdetése és Krisztus erkölcsi követése. A későbbi ap. írások már ilyen szelleműek. Krisztus egyetemes megváltói szerepe kifejeződött az Ádám-Krisztus párhuzamban. Vele mintegy új teremtés kezdődött. Megdicsőült alakja az égi embert tükrözi, s ebben előképe mindenki üdvösségének. Ő egyúttal az élet szerzője (ApCsel 3,15; 5,31; Zsid 2,10; 12,2). Ebbe a szellemi és termfölötti létmódba vonja bele a hívő embert, aki a keresztségben őt ölti magára. Pál ap. tanításában a keresztség Jézus halálának és föltámadásának jelképe: az ember meghal a bűnnek, hogy Istennek éljen (Róm 6,3-6). A megigazult ember tehát az ő sorsában részesedik. Ha vele együtt szenved és meghal, vele együtt meg is dicsőül (Róm 8,17). Az erkölcsi követelmény az, hogy akik így részesültek ~ban, azok keressék az égi dolgokat, ne csupán a földieket (Kol 3,1). A régi embert mindig le kell vetni, hogy az újat magunkra ölthessük (Róm 13,14; Ef 4,22). -

3. Hitvédelmi szempontból: az Egyh. mindig úgy védelmezte ~t, mint a hitet meghatározó üdvtört. eseményt. Ezért ma is elutasít minden olyan teol. föltételezést, mely a húsvéti misztériumot csupán az ap-ok hitének belső alakulásában akarja látni. ~ hitvédelmi tárgyalásának elutasítása ellenkezik az úsz-i írásokkal, hiszen ezek is bizonyító előadást alkalmaznak és ~ban küldetésének végső bizonyítékát látják: ~ a hit megalapozása, hiszen vannak bizonyítható előzményei, ugyanakkor a hit tárgya is, mert termfölötti jelenség. A szentírási helyeket ui. a hitvédelemben föl lehet használni úgy, mint tört. utalásokat. Amit mi a tört. visszatekintésben mint végső megállapítást elérhetünk, az nem az ap-ok „húsvéti hite”, hanem a hit alapjául szolgáló megjelenések és azoknak a tényezőknek az együttese, melyek a megjelenések megítéléséhez fontosak voltak. Az egész helyzet csak úgy érthető meg, ha Jézus valóban föltámadt, s az ap-ok ténylegesen ezt hirdették. Ebből a szempontból kell mérlegelni az egyes részleteket. Jézus valóban meghalt, tetszhalálról komolyan szó sem lehet. Az ap-ok nem várták ~t, és nem képzelődtek. Lk 24,21 mutatja, hogy ők az élő földi messiásban reménykedtek. A temetés is megtörtént, s mivel ~nak hite Jeruzsálemben kezdődött, a sír mindenképpen szerepet játszott. A sírt harmadnap reggel üresen találták. Ha ez legenda lett volna, akkor nem asszonyok szerepeltek volna benne, hiszen a zsidó közéletben az asszonyok nem tanúskodhattak. Az ap. prédikáció feltételezte az üres sírt (ApCsel 2,27-32), s az Egyh. megbirkózott azzal az ellenvetéssel is, melyet a zsidók terjesztettek, hogy a tanítványok ellopták a holttestet. Ezt a gyanút a zsidók később sem bizonyították, inkább elejtették. Végül hatástalan maradt a racionalista kritikának minden olyan kísérlete, mely a megjelenéseket az ap-ok képzelődésének, a közösség szuggeszciójának v. utólagos legendának akarta minősíteni. A megjelenéseknek eseményjellegük volt, s a tanítványok csak kételyeik legyőzése után jutottak el a hitre. A szövegek kifejezetten megjelenésekről (aphté), nem látomásokról beszélnek, s az ap-ok úgy tekintették magukat, mint szemtanúk, s erre a tanúskodásra rátették életüket. Különben is ~ teljesen összhangban állt az ósz-i jövendölésekkel, Jézus tanításával és nyilvános működésével. Őt az Atya támasztotta fel, akivel mint Fiú azonosította magát. Ilyen összhangot az isteni és az emberi között sem a fantázia, sem a legendaalkotás nem teremthetett. -

4. Teológiai tartalom. ~ Isten üdvszerző cselekvésének a teljessége, hiszen Isten őbenne magához emelte a teremtett világot, különösképpen az embert. Krisztusban az emberi természet már átment az üdvösség végső állapotába, s az egész világra ez az átmenet vár. Ezért lett a húsvéti misztérium a hit közp. tétele. ~ a megtestesülésben megalapozott forrása a mi föltámadásunknak. Ezért ~nak megvannak a krisztológiai és megváltástani szempontjai. A krisztológiai szempont azt jelzi, hogy Jézus beöltözött az Isten Fiának kijáró dicsőségbe. A beöltözés nemcsak a fiúság alapján jár ki neki, hanem emberi érdemei alapján is. Bár az ÚSz a zsidók vádjainak ellensúlyozására hangoztatja, hogy Őt „Isten támasztotta fel” és ezzel igazolta messiási küldetését, de azt is jelzi, hogy saját erejéből támadt föl (Jn 2,19; 5,21; 10,17). Ez abból következik, hogy a 3 személy kifelé az egyetlen isteni természet alapján működik. A hittétel azt is kimondja, hogy Jézus saját emberi testével támadt fel, és hogy nála a halál és föltámadás egymástól elválaszthatatlan esemény: a halál átmenet a föltámadásba. ~t úgy kell érteni, hogy az időben lejátszódó földi élet a halálon keresztül átlép az örökkévalóságba. Vagyis nem valami időbeli egymásutániság következik, hanem az élet teljesedése valósul meg. Ezért jelenthette ~ egyúttal életművének, áldozatának elfogadását is az Atya részéről. A megváltástani szempontnál a teol-ok hangoztatják, hogy ~ nem olyan értelemben érdemszerző oka a megváltásnak, mint kereszthalála, hiszen ez már nem szabad erkölcsi tette a földi Jézusnak. Halála és föltámadása egyetlen esemény két mozzanata: az egyik evilági, a másik túlvilági; amellett Ő megdicsőült emberségében vált az üdvösség eszközévé és közvetítőjévé. ~ nemcsak mintája a miénknek, hanem valódi kezdete minden megigazulásnak és megdicsőülésnek. ~ban mint kezdetben a világ sorsa már eldőlt az üdvösség javára. Ő tehát nemcsak első a föltámadásban, hanem igazi forrása mindenki más föltámadásának (Kor 1,18; 1Kor 15,20). Ebből az is következik, hogy amit üdvösségnek, mennyek országának nevezünk, az ~ban valósult meg, s így ő nem egy előre megadott országba lépett be. Amikor a Szentírás „öröktől fogva elkészített ország”-ról beszél (Mt 25,34), csak Isten örök tervére és elhatározására hivatkozik. Az ember föltámadása és üdvössége nem más, mint osztozás Jézus fiúi örökségében (Róm 8,17). Mennybemenetele már csak külső szemléltetése és jele volt annak, ami benne húsvétkor megvalósult. -

5. Ikgr. Az óker. műv. szimbolikusan ábrázolta: borostyánkoszorúban kereszt v. →Krisztus-monogram. →Lázár föltámasztása is ~nak jele. A bizánci műv-ben a →képrombolás után tűntek föl a különböző ~-típusok mint zsoltár-illusztrációk (Krisztus kilép a sírból, v. a lepecsételt sír előtt áll). A Ny-i műv-ben első ábrázolása a Reuchenaui Evangeliarium egyik iniciáléja: Szt Márk látomása a Föltámadottról (Márk evangélistaszimbóluma, az →oroszlán föltámadás-jelkép!). II. Henrik evangeliáriumában (München, Áll. Kvtár, 10. sz. eleje) Krisztus a nyitott sírban áll, keresztnimbusszal, bal kezében keresztzászlóval. A 12. sz. után többalakos képek is születtek, többnyire 3 alvó őrrel: Krisztus áthatol a sírkövön, stigmái világosan láthatók (Verduni-oltár, 1181). A képet imádó angyalokkal bővítették. Egy másik képtípus Krisztust a síron ülve v. állva ábrázolja, jobbjával áldást ad, baljában a keresztzászlót tartja (Wittingaui oltár, Prága, Nemz. Galéria, 1380 k.). Az itáliai műv-ben Krisztus ált. a sír fölött lebeg, s a földön a megrettent őrök. A háttérben távolbanyúló tájkép. A késő kk. és a barokk nagyon hangsúlyozta a ~t kísérő →fényjelenséget (M. Grünewald oltára, Colmar, 1515 k.). Rembrandt képén nem Krisztus, hanem egy hatalmas angyal jelenik meg fényfelhőben, s fölemeli a sírkövet. G.F.

LThK I:1028. - SM I:384. - Kirschbaum I:201. - MS V:864. - NCE V:402. - Sachs 1980:48. - BL:853. - Schütz 1993:103.