Magyar Katolikus Lexikon > I > istenképiség


istenképiség: az →ember lényegi sajátossága, mely abból következik, hogy Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette őt (Ter 1,26). Az ~ jele az emberben a szellemi →lélek, a teremtményi →szabadság és az →emberi méltóság. - 1. Az ÓSz népének pogány környezetében az embert valamiképpen az istenek leszármazottainak tekintették. A Szentírás azonban hirdeti Isten transzcendenciáját és a világ teremtett voltát, s az ember igazi kiváltságát abban jelöli meg, hogy Isten a saját képmására alkotta. Ebben kifejeződik az Istentől való létbeli távolsága és a többi teremtménnyel szembeni fölénye. Azokat Isten csak „saját nemük és fajuk szerint teremti”. Az ember az ~et a bűnbeesés után sem vesztette el (Ter 9,6), tehát a Ter ebben a megjelölésben nem a megigazulás állapotát, hanem az Istenhez fűződő kapcsolat lényegi tartalmát láttatja. A szöveg „képet és hasonlatosságot” írt, s ezt az egyes atyák a természetes és termfölötti hasonlatosságra értelmezték. Nyilvánvaló, hogy itt még nincs szó a kegyelmi rendről. A bibliai gondolkodásmód azt sem engedi meg, hogy szétválasszuk a testi és a lelki hasonlóságot. Az ember mint egységes test-lélek valóság az Isten képmása. Ez a kiváltság ad neki jogot a földi teremtmények fölötti uralomra. A Zsolt 8,6 úgy értelmezi a kijelentést, hogy Isten az embert „dicsőséggel és fönséggel koronázta”. Az ember tehát hivatott arra, hogy részese legyen Isten uralmának, kir. méltóságának. - 2. Az ÚSz-ben Jézus nem említi az ~et, de hangoztatja a többi teremtményhez mért kiváltságot (Mt 6,26-30; 10,30). Az →istengyermekségről szóló tanításába azonban a képjelleg is beletartozik. Viszont Pál ap. krisztológiájában és antropológiájában a képnek nagy szerepe van. Krisztus az Isten képe (eikon, 2Kor 4,4), s a hit szemével az ő arcán föl lehet ismerni Isten dicsőségét. Ő egyúttal Isten megnyilatkozása (epifánia, Kol 1,12), s azért képmás, mert ő a Fiú. Ez a gondolat ott van Jn-ban és a Zsid-ben is (Jn 1,14.18; 14,9; Zsid 1,3). A kifejezés gyökerei visszanyúlnak a bölcsességi irod-hoz (vö. Bölcs 7,20). Amellett Pál ap. a férfit is külön úgy említi, mint Isten képét és dicsőségét, az asszonyt pedig mint a férfi díszét (1Kor 11,7). De ezzel nem vonja meg tőle azt a képjelleget, amely a teremtett személyben benne van. Inkább csak a szociális berendezkedésnek ad vallási hátteret. A ker-ek (ffiak és nők egyaránt) kötelesek magukra ölteni az új embert, aki állandóan megújul teremtőjének képmására a teljes megismerésig (Kol 3,10). A hívők azért szeressék egymást, mert a Krisztus által végbement új teremtésben az eredeti „egység” megvalósult, krisztusi emberré vált, s a Krisztus-eszményből minden erkölcsi kötelességét felismerheti. Így a megigazult ember egyúttal Krisztus képmása is. Az Atya előre rendelése is azt célozza, hogy a választottakban kialakuljon a Fiú képe (Róm 8,29). Ez magával hozza a test feltámadását és a beöltözést az Isten gyermekeinek kijáró dicsőségbe. Tehát ahogy magunkon hordozzuk a földi ember képét, úgy magunkon hordozzuk majd az égi ember képét is (1Kor 15,49). A 2Kor 3,18 azonban azt mutatja, hogy az Úr Lelke által már most megindult bennünk az átalakulás: „födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át”, nem úgy, mint azok, akiknek fátyol borult a szívükre. - Az egyházatyák az ~et teol-ilag Isten abszolút akaratához vezették vissza, mégpedig Krisztus misztériumával kapcsolatban. Az Írás szerint ő a „láthatatlan Isten képmása”, mégpedig a legmagasabb fokban, s az isteni élet gazdagságát emberi alakja is tükrözi. Mi azáltal válunk Isten gyermekeivé, hogy beoltást nyerünk az ő misztikus testébe, és így részesedünk fiúságában. Ezért kapunk részt föltámadásában, örök életében és dicsőségében is. Mivel Krisztus misztériuma és a benne gyökerező örökbefogadásunk Isten abszolút elhatározása, azért már a teremtésben megvolt hozzá az alap. A teremtésnek megvan a krisztocentrikus vonása (Kol 1,15). Az emberi term. úgy van megalkotva, hogy megkaphassa az örök célt, a Krisztus dicsőségében való részesedést, sőt a jelen üdvrend ennek az életnek a teljességét ígéri (Jn 10,10). Mivel tehát az ~ nemcsak egyszerű hasonlóságot jelent, hanem az isteni élet tükröződését is, ezért a kegyelem állapota itt a világban már tanúskodás Krisztus misztériuma mellett és annak kifelé való sugárzása is; Mivel az egész személyt áthatja, az embernek tudatosítani kell azt önmagában, s teljes megvalósításán kell fáradoznia. A termfölötti kiteljesedést a természetes valóság hordozza. Az ~ úgy tartozik személyes természetünkhöz, hogy nem veszíthető el és nem kisebbíthető, legföljebb el lehet torzítani a bűnnel. Az elfordulás a kárhozatban válik teljessé, s a kárhozottak teljes ellentmondást hordoznak magukban. Egészen mások lettek, mint amivé válniuk kellett volna, s ezt az ellentmondást létük mélyén élik meg: az Isten képe bennük a szembenállás kifejezése lesz. - A kk-ban a skolasztika az okság alapján magyarázta az ~et: minden cselekvő alany magához hasonlót hoz létre, ezért a teremtésben mindenütt ott vannak Isten nyomai. Az emberben a hasonlóság már olyan, hogy az ember képpé válik. A képiség az ember értelmes term-ében és személyességében van. A mai teol. antropológia igyekszik az ember közösségi term-ét is visszavezetni az ~hez, s ehhez a Szentháromság misztériuma adja az alapot. G.F.

LThK IV:1087. - MS II:806. - Schütz 1993:167. - KEK 1701-09.