Magyar Katolikus Lexikon > I > invesztitúra-harc


invesztitúra-harc: világi uralkodók harca egyházi méltóságok kinevezési és beiktatási jogáért. - A Karoling Birod. (800-911) bomlásával összefüggő 9-10. sz. változásokból az egyháziak számára két, egymásnak ellentmodó egyh-szerveződési lehetőség adódott: 1) Karoling mintára megerősíteni a világi uralkodók Egyh. fölötti hatalmát a hűbéri széttagolódásból eredő egyh. és világi gondok (belháborúk, magánegyház-törekvések, egyh. elvilágiasodás, stb.) megoldására (a szász hg-i család vezetésével létrejött új, →német-római császárság a Karoling korhoz képest erőteljesebben érvényesítette az uralkodónak az Egyh. fölötti fennhatóságát); 2) el kell határolni az Egyh-at és az államot, mivel az uralkodók alkalmatlanok tisztségükre (képtelenek voltak békében élni, a közrendet, jogot, igazságosságot, az Egyh-at nem védték meg). - A kettő közül megfelelőbbnek tűnt az Imperium helyett a Sacerdotium vezetésével megteremteni a kerség pol. egységét. A pápa és a császár egyetemes hatalmi igénye, a Karoling típusú birod. egyh. és a pápa egyházszervezeti elképzelései összeütköztek. A Sacerdotium világi főhatalmának igénye a 11. sz: jelentkező itáliai reformelképzelésekhez kapcsolódott. Humbert bíb-nak az egyh. hatalmat a világi fölé helyező elméletére alapozva, II. Sándor p. (ur. 1061-73) és Hildebrand (a későbbi VII. Gergely) megfogalmazták a korlátlan pápai igényeket. A VII. Gergelyről (ur. 1073-85) gregoriánusnak nevezett egyh. reformelképzelés a hangsúlyt a püspöki beiktatásra helyezte (→egyházi hivatal betöltése, →egyházi javadalom). A reformpápaság ezzel együtt minden egyházitól szigorú, korábban csak a ktorokra érvényes önmegtartóztató erkölcsöt kívánt meg, ami választóvonalat húzott az Egyh. főméltóságai és a világi arisztokrácia közé. Ezzel két csoportra osztotta a ker. társad-at: clerusra és populusra. A gregoriánusok a világi rend fontos ismérvének a házassági köteléket tekintették, ez alapján az uralkodókat is a világiak közé sorolták. Tagadták, hogy a kir. méltóság egyszerre uralkodói és papi (rex et sacerdos) intézmény lehet. Kialakították a jó és hű király eszményét, aki az Egyh-nak szolgál, s kardját a pápa akarata szerint forgatja. A magukat a világiak fölé helyező gregoriánusok kimondták: a pápa császárokat tehet le trónjukról, és egyedül ő használhatja a legfőbb világi hatalom jelvényeit. A ném-róm. császárság egyháznagyjai hosszú ideig szembehelyezkedtek a pápaság központosító törekvéseivel, és a cs. rangelsőbbségére hivatkozva a hagyományos rex et sacerdos eszményét vallották. A reformpápaságnak közvetlen világi kényszerítő eszközei nem lévén, az interdictum (szentségek kiszolgáltatásának tilalma) és az excommunicatio (egyházból való kiátkozás) alkalmazásával az Egyh. egyetemes hatalmi igényének fegyveres támaszai, a feudális széttagolódás erői, az uralkodókkal szembeforduló világiak. A gregoriánus reformok kibontakozása IV. Henrik ném-róm. cs. (ur. 1056-1105) kiskorúságának és az ezzel járó kir. hatalom meggyengülésének időszakára esett (ném. egyh. méltóságok vetélkedése, hg-ek szűkkörű törekvései stb.). Az Ottók idején 936-1002: kialakított uralmi rendszer a törzsi különállással szemben a világi hatalomnak alárendelt klérusra támaszkodott. A kir. mint az Egyh. feje egyenes adókat vetett ki az egyh. javakra, ő hívta össze a birod. zsinatokat, az Egyh. számos katonát fegyverzett föl (fönnmaradt jegyzék szerint 981: kb. 3 ezer nehézlovast), s az egyháziak az államigazg-ban is részt vettek: a 11. sz. közepére a birod. grófságainak kb. felét már egyháziak irányították. Az, hogy kik töltik be az egyh. vezető tisztségeket, az invesztitúra összekapcsolódott a ném. kir-ok hatalmával. Az Egyh-nak a cs. hatalomtól való elszakadását II. Miklós p. (ur. 1059-61) tette meg, 1059: szabályozta a pápaválasztást: a bíb-oknak kellett megválasztaniuk, ami kiiktatta a róm. nemesség és a cs. befolyását; ő tiltotta meg először a világi invesztitúrát. A pápaság fegyveres védelmére 1059: szöv-et kötött Guiscard Róberttel, a D-itáliai normannok vezérével és Matilddal, Toszkana őrgrnéjával. Itáliában a pápaság határaitól É-ra és D-re katonai szövetségesekre talált, hamarosan No-ban is komoly cs-ellenes tábor alakult, a pápai reformirányzatot erősítette. Azután, hogy IV. Henrik 1065: kormányozni kezdett s vissza akarta állítani a kir. hatalom korábbi tekintélyét (kir. várakat akart építeni a hgségek ter-én, a jogilag szolgaállapotú kir. miniszteriálisokat föl akarta ruházni szabadok fölötti intézkedési jogkörrel), Szászo. 1073-75: föllázadt. IV. Henrik belső nehézségeit kihasználva VII. Gergely p. (ur. 1073-85) kezdeményezésére zsinati határozatok 1074: a papi házasságot, 1075: a világi invesztitúrát tiltották meg, s VII. Gergely kiátkozással fenyegette meg IV. Henriket, ezzel megkezdődött a harc a ném-róm. császársággal. Válaszként 1076. I: a wormsi birodalmi zsinaton a cs. és a ném. pp-ök trónfosztottnak nyilvánították a p-t. A cs. törekvéseivel szembekerült ném. világi előkelők a p. oldalára álltak, IV. Henrik egyh. kiátkozása (1076) után a triburi fejed. gyűlésen pápai legátusok jelenlétében trónfosztottnak nyilvánították a cs-t, ha egy éven belül nem sikerül föloldania magát az egyh. kiközösítés alól. IV. Henrik Canossában 1077. I. 25-28: vezekléssel rávette VII. Gergelyt a kiközösítés föloldására, és a fejedelmekkel való viszályában elismerte döntőbírónak. A cs. megalázkodása megrendítette a világi hatalom tekintélyét. A fejed-ek nem várták meg a p. döntését, 1077: Forchheimben Rudolf sváb hg-et kir-lyá választották. A széthúzó ném. uralkodók és a gregoriánus pápaság, eltérő érdekektől vezéreltetve, legyőzték az egységes monarchia eszményét: az eddigi, dinasztikus trónutódlás helyett a forchheimi fejed. gyűlésen először jelent meg a szabad királyválasztás. A belháború 1080: a hohenmölseni csatában az ellenkir. halálával No-ban átmenetileg a cs. győzelmével zárult. A pápasággal az invesztitúra miatti szembenállás megmaradt. VII. Gergely 1080: másodszor is kiközösítette Henriket, aki itáliai hadjáratában 1083: elfoglalta Rómát, s III. Kelemen személyében ellenpápát állított. A gregoriánus irányzatot Guiscard Róbert normann csapatai szabadították föl Rómában, de a várost kíméletlenül kifosztották, így Gergely p. is kénytelen volt szövetségeseivel együtt D-re távozni. Az itáliai hadjárat alatt No-ban megerősödött a fejed. ellenzék, ami állandósította a belső viszályokat, s újra kedvező helyzetbe hozta a pápaságot.

IV. Henrik 1085: és 1103: birod. békék hirdetésével próbált úrrá lenni a nehézségeken, eredménytelenül. 1104: a cs. fia, Henrik állt fejed. összeesküvés élére, aki attól félt, hogy apjának az Egyh-zal kialakult vitái miatt elveszítheti trónutódlási jogát. II. Orbán p-val (ur. 1088-99) újra megerősödött a gregoriánus irányzat, 1095: a →keresztes háborút meghirdető clermont-i zsinaton fölújította a világi invesztitúra tilalmát. 1106: a fejed-ek, akik sérelmezték, hogy a cs. kedvez az alsóbb nemességnek és a miniszteriálisoknak, lemondatták IV. Henriket. Fia, V. Henrik (ur. 1106-25) az örökölt nehéz helyzet rendezéséhez kész volt megegyezni a pápasággal. 1110. és 1111. évi itáliai hadjáratának katonai sikereit 1111: a sutri szerződéssel igyekezett pol. eredménnyé formálni. A II. Paszkál (ur. 1099-1118) p-val kötött megállapodás értelmében ő lemondott az invesztitúra jogáról, az Egyh. az I. (Nagy) Károly (ur. 800-814) óta adományozott birod. javak visszaadását ígérte. Utóbbi az egyháznagyok ellenállásán hamar megbukott, a Henrik fogságában lévő Paszkál p. a Ponte Mammolo-i békében megerősítette a kir. jogát az invesztitúrára. A 2. itáliai hadjárat eredményeképpen Matild grnő birtokai V. Henriké lettek, aki 1112-15: No-ban is sikeresen hadakozott Supplinburgi Lothar szász fejed-mel. A hadi sikerek ellenére V. Henrik továbbra is a megegyezést kereste, mivel Itáliában a földr. távolság miatt gyors fegyveres megoldás nem lehetséges. Tárgyalások és engedmények után 1122. IX. 23: a →wormsi konkordátummal átmenetileg megoldódott az invesztitúra-viszály, de sem a pápaság-császárság küzdelme, sem a ném. belviszály nem ért véget. V. Henrik és II. Callistus (ur. 1119-24) megállapodása a pápa jogává tette az egyh. méltóságokba, a császár jogává a birodalmi hűbérekbe és tisztségekbe (p1. grófságok élére) történő beiktatást. A cs. lemondott az invesztitúráról, de a megállapodás értelmében a birod-at alkotó orsz-ok szabályai eltértek. No-ban a pp-öket a kánonjog szerint választották, tehát a p. sem gyakorolt invesztitúrát, hanem csak szentesítette, ill. a szentesítés megtagadásával megvétózhatta ezt a választást. A pp-választás kizárólag a ném. uralkodó v. megbízottai jelenlétében történhetett, s a fölszenteléshez, hivatalba lépéshez a p. megerősítése mellett a cs. egyetértése is kellett. A birod. tisztségekbe, hűbérekbe még a pp-ké szentelés előtt beiktatták az érintetteket, akik így - de jure - még nem ppi minőségben tettek hűbéresküt. Ennek azért volt jelentősége, mert 1095: a clermont-i zsinat megtiltotta, hogy a papok világiaknak hűbéresküt tegyenek. No-ban az uralkodó, ha már nem is volt közvetlen ura a ppségeknek, birod. ktoroknak, az egyh-ra továbbra is jelentős befolyással volt. (A kb. 100 évvel később leírt első ném. joggyűjt-ben [Sachsenspiegel] olvasható: a cs. nevezi ki a kirság pp-eit.) Burgundiában és Itáliában az uralkodó v. megbízottai nem lehettek jelen a pp-választáson, s az egyh. méltóságba szentelés megelőzte a birod. hűbérekbe való beiktatást. Az egyh-nak a császári hatalomtól való függőségének lazulásával a pp-ök (az uralkodó tisztségviselőiből) a birod. nagy hűbéresei, birodalmi egyházi fejedelmek lettek (→hercegprímás), és jelentősen befolyásolták No. későbbi tört-ét. Pó.L.

Mika Sándor: A hűbériség és a keresztes hadjáratok kora. Bp., é.n.:353. (A pápaság és a császárság küzdelme)