Magyar Katolikus Lexikon > I > individuáció


individuáció, egyedivé válás: a személy identitását alakító és megőrző belső folyamat (→egyediség). - Az ~ra a tudatos figyelmet a civilizáció elszemélytelenítő hatása terelte. Célja: az egyén egyén maradhasson, azaz az lehessen, akinek lennie kell. - 1. Az egyedivé válás. C. G. Jung a „mi tesz egyeddé” (principium individuationis) régi bölcseleti kérdését teszi a fejlődés-, társad- és mélylélektan tárgyává, és gyakorlatilag is feldolgozza azokat az állomásokat és tényezőket, amelyek befolyásolják és jelzik egy ember életében az egyeddé válás folyamatát. ~ként írja le minden ember bensejének, fölcserélhetetlen egyediségének, „sérthetetlen emberi méltóságának” érlelődési folyamatát, mely gyökér és cél egyszerre. Az érlelődés általában tudattalanul történik, de külső hatással (pl. pszichoterapikus beavatkozásokkal) gyorsítható. Ennek folyamán a lélekben rejlő ellentétes erők (tudatos és tudatalatti, gondolkodás és érzelmek, kifelé és befelé fordulás, stb.) arra az egységre (de nem tökéletességre v. teljességre) jutnak, amely az önmegvalósulás vágyában és az elidegenedéstől való félelemben fejeződik ki. - Az egyedivé válás két ellentétes előjelű, de egymást föltételező és kiegészítő részletben zajlik le. Életünk első felében minden erőnket arra kell összpontosítanunk, hogy megtaláljuk helyünket a „világban”, vagyis a környező term-ben és társad-ban szilárd helyet, biztonságos magatartást és kapcsolatokat alakítsunk ki. Ezért tanulunk beszélni és sajátítunk el különböző szerepeket, társad. szokásokat, normákat és eszményképeket, amelyek együtt segítik és teszik lehetővé a kulturált kapcsolatrendszert. Az élet első felének feladatait Jung a „persona” ('álarc, amin át beszélni lehet') felépítéseként foglalja össze. Az „én” megszerzi azt a „fátylat”, mely lehetővé teszi számára, hogy nagyobb kockázatok nélkül részt vegyen az életben, megnyilvánuljon benne és fogadja benyomásait. A helyes „persona” kialakítása a tanulás befejezése, állásvállalás, családalapítás, társad. felelősség vállalása. - 2. A hit útja mint az egyedivé válás folyamata. a) a hívő ember lét-értelmezésének alapszavai: egyéni hang (Zsolt 130,1; 142,2), egyéni út (Iz 48,17; Zsolt 91,11), elcserélhetetlen, egyéni elhivatottság (Róm 1,6; 8,28; 9,24; 1Kor 7,20; Ef 4,1), tehetségek (Róm 12,6; 1Kor 12,11). Isten nem csupán népének jó pásztora, aki hallja népe jajkiáltásait (Kiv 3,7) s kiszabadítja a szolgaságból és hazavezeti a száműzetésből (Iz 40,11), hanem az egyes embereké is (Zsolt 23,1; 139,10). Megszabadítja minden bajból (Zsolt 25,17) és rabságból (142,8; Iz 61,1; Lk 4,18; Jn 10,3; Zsolt 31,9). Megmutatja az életre vezető utat (Zsolt 16,11; 25,4), szava világosság az úton (119,105), sőt ő maga az út (Jn 14,6), az élet áhított teljessége (10,10; 1Kor 15,27; Jel 21,3-6). Szent Lelkének teremtő erejével magának új népet, a népnek új világot teremt, amelyben minden egyed Isten kegyelmi gazdagságának tanújaként világít (Ef 4,7). A közösség és egyedei nem fenyegetik és veszélyeztetik, hanem kiegészítik és gazdagítják egymást, mert kölcsönösen értékelik és elismerik egymásban Isten művét (1Kor 12,4-31). Így lesznek az Egyh-at alkotó egyhközs-ek minden egyed számára olyan hitbeli úttá, mely a keresztség szentségében nyílik meg, s biztosítva van minden társad. elidegenedéssel szemben. És ez az út „Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” vezet (Róm 8,21; Gal 5,13). - b) Ezt a biblikus távlatot a legújabb teol. tárta fel és érvényesítette ismét a II. Vat. Zsin-on. Az egyh. tanítóhivatal most vezette le először hivatalosan az isteni elhivatottságból az egyén elvitathatatlan méltóságát (GS 3, 10, 11, 22, 25); rámutatva, hogy ez az összes ember egységének is az alapja. - Jung kritikája, mely megkérdőjelezi a lelkipásztorkodás és az egyházkormányzat mechanizmusait - az eretnekekkel, pogányokkal és zsidókkal kapcsolatos magatartásuk alapján - épp abból a hibás megközelítésből születik, mely összemossa az Egyh. jó és rossz, szent és bűnös tagjainak cselekedeteit, tehát épp az egyénre nem figyel. Akiket az Egyh. hivatalosan is példaképként állít hívei elé, azaz a szentek, a Jung által kifogásolt, valóban súlyos bűnöket nemcsak elkerülték, hanem harcoltak is ellene, ill. vezekeltek miattuk. **

Schütz 1993:151.