Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten fiai


Isten fiai: a Szentírás kifejezése, Isten és az Ő népe, Izrael kapcsolatára utal (vö. MTörv 14,1; Iz 1,2; Kiv 4,22; Jer 31,9; Sal Zsolt 18,4; Oz 2,1; Bölcs 9,7; 18,13; Sir 4,10). - Filológiai szempontból az ~ jelentése lehet: a) istenek, valamelyik istenség tényleges fiai (a szemita mitológiában több isten v. istennő volt, akiket egy magasabb rendű isten fiaiként v. lányaiként tartottak számon; Föníciában Baal és Mot El fiának számított; Babilóniában Szin holdisten Anunak volt a fia); b) emberek, félistenek (pl. Gilgames) v. kir-ok, akik a mitológia szerint valamelyik istentől születtek (Babilónia, Asszíria, Arábia és Egyiptom kir-ai); c) valamelyik istenség népének tagjai (így a moábiták Kamos fiai és lányai voltak; vö. Szám 21,29; Jer 2,27; Mal 2,11); hogy ezeket az istenségeket valóban ősatyjuknak tekintették-e, v. átvitt értelemben használták a kifejezést arra utalásul, hogy uruknak és oltalmazójuknak tekintik az istenséget, nem lehet eldönteni; d) →Elohimhoz tartozó lények. - Az ÓSz-ben Izr. fiai, akiknek nem volt mitológiájuk, akik mindig az egy Istent, Jahvét tisztelték, soha nem tulajdonítottak Jahvénak feleséget, így gyermeket sem. Az ÓSz-ben tehát az ~ kifejezés mindig az angyalokra vonatkozik, akik Isten udvartartásához v. seregéhez tartoznak és neki szolgálnak, v. akik Isten küldöttei (Jób 1,6; 2,1; 38,7; Zsolt 29,1; 89,7; Dán 3,25.28;. Ter 22,12; 35,7; 1Kir 22,19). - Némelyek szerint a Ter egyik vitatott helyén (6,1-4) az ~n az angyalokat kell értenünk; az ~ az emberek lányaival (= asszonyok) együtt szerepelnek, egymással szembeállítva; kapcsolatuk gyümölcsei a híres hősök, óriások (vö. Szám 13,33; MTörv 3,11). Az emberek szaporodásával kapcsolatos, meglehetősen homályos elbeszélést (Ter 6,1) mind a zsidó szerzők (a LXX fordítója, Hénoch kv-e 6-11; Jubileumok kv-e 5,1-6; Ruben végrendelete 1,5; Naftali végrendelete 3,5, Philo stb.) a targumisták kivételével, akik a fejedelmek fiai kifejezéssel élnek, mind pedig az első 4 évszázad egyhatyái (Jusztinosz, Athenagorasz, Alexandriai Kelemen, Ireneusz, Tertullianus, Ciprián, Ambrus, Lactantius, Commodianus, Cezáreai Euszébiosz stb.) ilyen módon értelmezték. Lehetséges, hogy Júd 1,6-8 és 2Pt 2,4 is az angyaloknak erre a vétkére céloz. A legtöbb kritikus mégis egy régi mítosz töredékének tekinti a szóban forgó elbeszélést (Ter 6,1-4), mely mítosz eredetileg az isteneknek földi asszonyok iránti szerelmét mutatta be; ezt az izr-k később alkalmasnak ítélték vallásos meggyőződésük kifejezésére úgy, hogy az isteneket az ~val (= angyalok) cserélték föl. Ebben a változatban a töredék alkalmasnak látszott a vízözön tört-ének bevezetésére (az emberek bűnösségének példája). Némely kat. egzegéta (utoljára J. Scharbert) a Ter 6,1-4 értelmezésekor →Szet utódaira gondolt (vö. 5,1-3; 4,26;), és az emberek lányain Kain leszármazottait értette: jámbor emberek, akik engedték, hogy a csalfa nők elcsábítsák őket. De kérdés: vajon kiküszöbölődik-e ezzel a magyarázattal az az ellentét, mely az ~ és az emberek lányai kifejezések közt mutatkozik; →mítosz. - Nemcsak égi lények, hanem emberek is szerepelnek a Magasságbeli fiaiként (Zsolt 82,6;. Jn 10,34). Jahve döntéseit (Kiv 18,15) a bírák (Zsolt 82,2) közvetítették azoknak, akik peres ügyeiket Jahve elé vitték, minthogy Jahve nevében döntöttek, rájuk is alkalmazták az elohim, 'istenek' kifejezést (82,1.6). Főleg Izr-nek Jahve által teremtett (MTörv 32,6; Zsolt 100,3; Iz 43,1.21) és nevelt (1,2) fiai (= a nép tagjai) számítottak Jahve fiainak, ill. gyermekeinek (Kiv 4,22; MTörv 14,1; 32,5; Iz 1,2; Oz 2,1 stb.). Jahve oltalmazta e fiait, és megtérésre késztette őket, hogy valóban az élő ~ legyenek. - Az ÚSz-ben ~ azok, akik Isten akarata szerint élnek, akár zsidók, akár nem. Nem csupán azért, mert Isten teremtette, oltalmazza őket (Mt 6,9; 7,7-11), hanem azért is, mert arra vannak hivatva, hogy részesedjenek Isten tökéletességéből és hasonlók legyenek a mennyei Atyához (5,43-48). Akik hisznek, azok ennek az Istenhez való hasonlóságnak a keresztségben fogant új isteni élettel jutnak birtokába, mely az Isten Lelkének a műve (Jn 1,12; 3,1; 1Kor 12,13; Gal 3,26; 4,28; Tit 3,5), s minthogy Isten Lelke vezeti őket, atyának szólíthatják az Istent (8,15). →istengyermekség G.F.

BL:715.