íj (lat. arcus): rugalmas ívű, húros fegyver a nyílvessző kiröpítésére. - A Szentírásban a vadász (pl. Ter 27,3; Iz 7,24), a harcos (pl. Oz 2,20; Zak 9,13; 10,4) fegyvere és Jahve tulajdona (pl. 2Sám 22,35). A legrégibb időkben csak az előkelő embereknek volt ~uk, asszír hatásra azonban általánossá vált, úgyhogy Júdában a Kr. e. 8. sz: ~jal fölszerelt csapatot szerveztek (2Krón 26,14; vö. 1Krón 5,18; Zsolt 78,9). Az arámoknak voltak íjászaik (1Kir 22,34), az É-ról betörő ellenségnek a Kr. e. 7. sz: szintén (Jer 4,29; 6,23). Az ~ fából készült, de húrokkal és belső szaruberakásokkal megerősítették; hogy bronzból készítettek-e ~at (2Sám 22,35; Jób 20,24; Zsolt 18,35), kérdéses. Az ~at kézzel feszítették meg, esetleg lábukkal rátaposva (2Kir 13,16; Iz 21,15: héb. eredeti). A húr megfeszítésére egy karika szolgált. Az ellenség ~ának összetörése harci ereje megtörését, megsemmisítését jelentette (Jer 49,35; Oz 1,5). A képes szóhasználatban az ~ a hatalomra és erőre utal (Ter 49,24; Jób 29,20; Zsolt 78,57; Oz 7,16). A →nyíl az ~ fia (Jób 49,20) v. villáma (Zsolt 76,4). →szivárvány - Ikgr. A Zsolt 10,3; 36,14 alapján az íjász az igazra vadászó gonosz és ördög jelképe a kv-illusztrációkban és az épületszobrászatban. Az ~ Bolsénai Szt Krisztina attrib-a (számszeríjból kilőtt nyíl sebezte halálra). **

Kirschbaum I:317. - BL:681.