gyász (lat. luctus): személy halála miatti szomorúság, mely a külső magatartásban, ruházatban, étkezésben, hajviseletben kultúránként más módon nyilvánul meg. - 1. A Szentírásban ~t tartottak halálesetben (Ter 37,29; Mt 9,15; 1Tesz 4,13), v. ha nagy baj ért valakit (Jób 1,20; 1,11), ill. az egész népet (Jo 1,8; Jer 6,26). Eszter királyné a népét fenyegető veszedelem elhárításáért tette le kir. öltözetét és öltött ~ruhát.  ~t hirdettek a szt írók, akik bűnbánatra  v. az ítéletre akartak figyelmeztetni (Ezd 9,3; Ám 5,16; Lk 6,25; 1Kor 5,2; Jak 4,9; Jel 18); az üdvösség prófétái →vigasztalást ígértek a ~t hordozóknak (Iz 61,2; Mt 5,4; Jn 16,20). - A ~nak külsőleg is meg kellett nyilvánulnia nemcsak Izr-ben, hanem ált. K-en: a síráson és jajgatáson kívül Izr. fiai megszaggatták ruháikat (Ter 37,19.34; Mt 26,65), levetették (szokásos) öltözéküket (Ez 26,16; Jón 3,6), leoldották fejükről a kendőt v. turbánt (Lev 21,10; Ez 24,17.23), összezilálták a hajukat (Lev 10,6; 13,45; 21,10), levetették sarujukat (2Sám 15,30; Ez 24,17.23), zsákba öltöztek (Ter 37,34; Mt 11,21; Jel 11,3); nem mosták meg ruhájukat (2Sám 19,25), a lábukat, elhanyagolták egész külsejüket (19,25), nem kenték be olajjal a testüket (14,2; Dán 10,3), nem gondozták a szakállukat (2Sám 19,25); nem ettek, nem ittak (1Sám 31,13; 2Sám 1,12; 3,35; 12,16; Neh 9,1; Jud 8,6; Eszt 4,3; 1Mak 3,47; Dán 9,3; Jo 1,14; 2,15), de legalábbis jobb ételt v. italt nem vettek magukhoz (Dán 10,3); port v. hamut hintettek a fejükre (Józs 7,6; ÓSz passim; Mt 11,21; Jel 18,19); befödték a fejüket (2Sám 15,30; 19,43; Eszt 6,12; Jer 14,3); eltakarták a szájukat és a szakállukat (Lev 13,45; Ez 24,17.23; Mik 3,7). Kifejező mozdulatokkal is jelezték ~ukat: a mellüket verték v. ütögették a csípőjüket (Iz 32,12; Jer 31,19), kitéptek egy-egy szálat a hajukból v. a szakállukból (Ezd 9,3), esetleg lenyírták a hajukat, szakállukat (Jób 1,20; Iz 22,12; Jer 7,19; 16,6; 41,5; Ám 8,10; Mik 1,16); bevagdosták magukat (Jer 16,6; 41,5; 47,5). - A ~ rendszerint egy hétig tartott (Ter 50,10; 1Sám 31,13; 1Krón 10,12; Jud 16,29; Sir 2,10), de olykor, nagyon tekintélyes személy halála esetén 30 napig is tarthatott (Szám 20,30: Áron; MTörv 34,18: Mózes). Jákob halálakor a 70 napból 40 a bebalzsamozásra esett, maga a ~ tehát 30 napos volt (Ter 50,3). - A jeruzsálemi tp. lerombolása után a hangszerektől való tartózkodásnak ~jellege is volt, s ennek emlékére máig terjedő hagyományként meg is maradt. Egyetlen kivétel a szt időket jelző →sófár, az ősi, még a tp. előtti lit. tanúja. - 2. Néprajz. A ~ külsődleges kifejezése a viselet színe; népenként, sőt egy-egy nemzetbelieknél tájegységenként is eltérő lehet. Az óegyiptomiaknál a ~ színe a sárga, a hinduknál és DK-Ázsiában általában a fehér, a kínaiaknál a fehér és a kék. A gör-ök és rómaiak sötét köntösben gyászoltak. A Vatikánban a ~ színe a →piros. - Valaha egész Eu-ban a →fehér volt a gyász színe, a →fekete csak néhány száz éve használatos. A ~ ideje Kr. e. Spártában 2 hét, Attikában 30 nap, a rómaiaknál alakult ki a →gyászév. - A ~ szimbolikus növénye a →ciprusfa. - M. népi hagyományban szokás, hogy a ~ kezdetekor egy e célra szánt kendővel letakarják a tükröt. A haláleset hírére a rokonok, szomszédok, ismerősök hívatlanul megjelennek a halott ágyánál s az első éjszaka naplementétől a hajnali harangszóig (v. virradatig) virrasztanak (→virrasztás), (kötelezően) siratva őrzik és búcsúztatják a halottat, akit 2-3 nap múlva eltemetnek. A →temetés napján →halotti tort ültek, melyen a halottnak is terítettek. - A mély ~ ideje ált. 40 nap, a gyászidő a →temetéssel kezdődik, s az elhunyt korától valamint a rokonsági foktól függően tájegységenként is változó; pl. Martonoson (Komárom vm.) a kistestvért 3-4 hétig, a nagyszülőt 1 hónapig, a nagybácsit-nagynénit 2-3 hónapig, a szülőket 1 é., a Küküllők mentén a csecsemőt 6 hétig, a gyermeket 6 hónapig, a felnőttet 1 é. gyászolták. - A m-ok között a 20. sz: általában a fekete a ~ színe; egyes néprajzi tájakon (→Ormánság, →Sárköz) elterjedtebb a fehér (vitatott, hogy ez szlávoktól átvett szokás, v. még ázsiai eredetű). A Csíkban napjainkban is fellelhető hagyomány minden bizonnyal ősi népvándorláskori szomszédaink (szlávok, bolgárok) viseletét is őrzi. A csángóknál szokásos a haj szétbontásával és leeresztésével is gyászolni. A gyászoló ruhája egyszerű, dísztelen; a teljes öltözék v. csak tartozékai (~fátyol, ~kendő, ~szalag) fekete, amit pl. Hódmezővásárhelyen, Szegeden a halott hozzátartozói vásároltak meg a rokonoknak. Orsz. szokás volt, hogy az 1 é. ~t letöltött 35-40 é. özvegy assz. haláláig fekete ruhát viselt. A fekete és a fehér ~színek mellett →Kalotaszegen és a →Palócföldön a gyermekhalottat vörös kendővel gyászolták. →Hetésen az asszonyok piros sávú, az Ormánságban piros csíkos kendőt (v. abroszt) borítottak a vállukra. - A ~hoz tartozhat a halál napjára (a ~ évében) havonta, majd évente →böjtöléssel való emlékezés. A gyászolók a ~idő alatt nem jártak disznótorba, mulatozásokra, s a vh. éveit kivéve nem házasodtak. A ~idő letelte után fát ültettek, sírkövet v. síremléket állítottak. 88

Révai IX:135. - Nötscher 1940:93. - KL II:227. - MNL II:339. - BL:507.