Magyar Katolikus Lexikon > F > Fájdalmas Szentháromság


Fájdalmas Szentháromság: Szentháromság-képtípus, mely a Fiút mint szenvedő Megváltót ábrázolja az Atyával és a Szentlélekkel együtt. - Ikgr. előzményei és analógiái a szentírási előképeket, Jákobnak József eltűnése v. Dávidnak Absalon halála miatt érzett fájdalmát ábrázoló alkotások. - Az eu. műv-ben a 12/13. sz: jelent meg. Típusai: 1. →kegyelem trónusa, 2. az Atyaisten halott Fiát maga előtt tartja, 3. Krisztus mint a →Fájdalmak férfia áll Atyja trónusa mellett. A Szentlélek galambja ált. kettőjük fölött lebeg. A 2., 3. típus a 13. sz. vége felé jelent meg az eu. műv-ben. Mindhárom típusnak több kompozíciós variációja lehetséges, a jelenet mellékszereplőkkel gazdagodhat, újabb mondanivalóval bővülhet, v. más, nagyobb ikgr. együttes része lehet. Pl. az emberiség közbenjárójaként Atyja trónja előtt térdelő Fájdalmak férfia az Utolsó ítéletből kölcsönzött →deészisszel (Mária és Keresztelő Szt János alakjával) társul. Másutt a Fájdalmak férfia egyben a Világ Megváltója is, ismét másutt a téma az Euch-val bővül: az Atyaisten kehelyben fogja fel Krisztus vérét. - Mo-on a ~ ritka, mindössze Felsőrépáson és Polonyban fordul elő az 1480/90-ből származó bártfai ~ mellett, mely a sárosi →faszobrászat kiemelkedő emléke, átmeneti forma a ~ 2. és 3. típusa között. A Szentlélek galambja az idők folyamán elveszett, így a kis méretű bártfai ~ kétalakos. A nagyszakállú Atyaisten széles öblű trónuson ül, bal kezével támogatja félig alélt Fiát. A jobbján álló ruhátlan Krisztus törzse enyhén előrecsuklik, bizonytalan fél lépést tesz, rövid karja teste előtt élettelenül csüng alá; ágyékát éles, párhuzamos, vízszintes árkokkal redőzött kendő fedi; előrehajló fején súlyos töviskoszorú, finom metszésű arcát kétoldalt dús hajfonat keretezi, szeme félig lehunyt, átszellemült, megadással és elszenvedett fájdalmainak minden jele nélkül csöndesen maga elé tekint. Faragója kevésbé törődött a helyes arányokkal: az álló Krisztus alig valamivel magasabb az ülő Atyaistennél. - A Mátyás-kori faplasztika csúcspontjaként számon tartott bártfai ~ alkotója (Gerevich László szerint a galgóci →Jézus születése mestere, Erich Wiese szerint →Lőcsei Pál) egyaránt merített a kassa/sárosi és a szepességi műv. forrásaiból. A kettős forrás ellenére is egyéni, mással össze nem téveszthető stílusú munkáról van szó: reálisabb és határozottabb a kassa/sárosi faragványoknál, de intimebb a Lőcsei Pál körében készült szepességiekénél. **

Radocsay 1967:72.