érzéki vágy (lat. concupiscentia): dogmatikai és erkölcstani szakkifejezés, az ember érzéki természetének a szabad erkölcsi döntést megelőző, rendetlen törekvése. - Rendetlensége abban áll, hogy egyetlen érzéki szempont szerint szeret (akar valamit birtokba venni), vagy gyűlöl (utasít el valamit), függetlenül az →erkölcsi rend egészétől: egyetlen tárgy válik úrrá a személy fölött. Ha az akarat beleegyezik, bűn forrása, fomes peccati, 'a bűn taplójának' is nevezik, mert a kisértés szikrájától is lángra lobbanhat.  A szó szoros értelemében nem nevezhető →bűnnek, ahogy ezt a reformátorok, a janzenisták és Bajus állított. Önmagában véve természetes jelenség, amely csak az áteredő bűn által megsebzett természetünkben lett a bűn forrása. - A Szentírásban is olvashatunk az ~ról (Ter 3,7-10; 2,25; 37,8: József álmai →taplóként lobbantották lángra testvérei irigységét és gyűlöletét; Róm 1,24; 13,14; Gal 5,16; Ef 2,3; 4,22; Kol 3,5; 1Tesz 4,5; Tit 3,3). Az egyh. tanítóhiv. a pelagiánusokkal szemben megállapította, hogy az ~ az →áteredő bűn következménye, mert az akarat "rosszra hajló" lett. A trienti zsin. tanítása szerint Isten kegyelmével legyőzhető (DS 1012, 1453 1515).  Az ~  hatása a megigazulás után is megmarad, és küzdeni kell ellene.  Szt Pálnál a testi emberben az érzékiség uralkodik, a lelki ember a kegyelem erejével úrrá lesz rendetlen vágyain, tehát nem csupán érzékiségén. Míg a lelki emberre az örök élet vár, a testi ember bűnben hal meg (Róm 7, 24; 8,6). Szt Ágoston szerint az ~ lelki hasadás, Szt Tamásnál a lélek elleni lázadás, de nem önmagában rossz, hanem küzdelem a bennünk lévő jó és rossz vágyak között. Ő is az áteredő bűn következményének tartja, a lélek gyengeségének, rendetlen hajlamának. Az újabb teol. felfogásban az ~ban egyre inkább a természetest látják, amelyben jó és rossz is van, s az embernek megvan a lehetősége, hogy a jóra használja ~ait is. Az ember megtapasztalja önmagában nyomorúságát (Pascal), végességét, korlátait. A mai teol. is az üdvösségért folytatott küzdelemben látja azt az értéket, amelyért érdemes az embernek Isten kegyelmével harcolnia minden önmagában jelentkező rossz ellen.  H.L.

LThK II:107.