életszentség (lat. sanctitas vitae): a →kegyelem állapotának kibontakozása és beteljesedése (→tökéletesség). – 1. A Szentírásban az ember megszentelődése Istenben gyökerezik, s benne van valamilyen lefoglaltság Isten számára. A szó jelenti az Istennel fönnálló kapcsolatot is, ami az ó szöv-ben abból adódott, hogy valaki tagja volt a választott népnek, az új szöv-ben pedig abból, hogy tagja az Egyh-nak, a misztikus testnek. Mindkét esetben megvan a követelmény, hogy az ember erkölcsi életével is fejezze ki ezt az objektív ~et. Az ÓSz kv-ei már tanították, hogy az ember a teremtés révén Isten uralmának hordozója a földön, a szöv. pedig azt fejezte ki, hogy az ember Isten partnere lett, s ahhoz méltó módon kell élnie. Ez abban áll, hogy viszonozza a szeretetet és hűséget, amelyet Isten a szöv-ben kifejezett (Kiv 19,6; Lev 11,44; 19,2; Oz 10,8; Iz 49,15). Az ember ~e kifejeződik Isten törv-ének megtartásában, amiben benne van az embertársak iránti viselkedés és a kultikus tettek megfelelő gyakorlása is (Mik 6,6; Ám 5,4–15; Jer 7,21–28). – Az úsz-i értelmezés az ÓSz-re támaszkodik, de már új üdvrendi helyzetre mutat: az ember ~ének tükrözni kell a végső idők teljességi állapotát, amely Jézus Krisztusban megjelent (1Kor 1,30) és amelynek az ember az Egyh. közvetítésével részese lehet. A hit és a keresztség által úgy válunk az Egyh. tagjává, hogy egyben a sztek örökségét is hordozzuk (Kol 1,12; Ef 1,18; 2Tesz 2,14). Élet~ünk példaképe maga Jézus Krisztus (1Jn 2,6; 1Tesz 4,1–12; Kol 3,1–7), s őt különösen a szeretet gyakorlásában kell követni. A kegyelmi erőt a Szentlélek adja hozzá (1Tesz 4,8; Róm 5,5). Az élet~ tehát részesedés Krisztus ~ében és az ő tudatos követése, nem pedig emberi erőfeszítés eredménye. – 2. Dogmatikailag az ember ~én azt az állapotot értjük, amelyet a →megszentelő kegyelem ad a megigazulásban. Benne van a bűn eltörlése és az isteni term-ben való részesedés, és így Isten ~ében is részesedünk (D 799). Isten úgy közli magát, hogy az embert bevonja saját életének tiszta és termfölötti légkörébe. Ennek a ~nek a term-ét tehát a kegyelem oldaláról kell megközelíteni és magyarázni. Benne van az ingyenesség, az adomány jelleg, a termfölöttiség és a gyermekké fogadás, amely képesít az Istennel fönnálló párbeszédre, s amely egész terjedelmében az üdvösségre irányul. A kegyelem megadja a hit, remény, szeretet erényét, s így tudatosan is hozzákapcsol Istenhez, és arra késztet, hogy az életet az ő akarata szerint rendezzük be (D 800). Amennyiben azután a három isteni erény növekszik, annyiban növekszik az ember ~e is, s az az érdemszerző tettekben nyilvánul meg (D 801). Ezekkel az ember Krisztus tanújává és a kegyelem erejének hirdetőjévé válik. A ker. élet tökéletessége a szeretet és a többi erény gyakorlása. Az Egyh. ennek alapján végzi a szentté avatást is. – 3. Erkölcsileg az ~ az erények gyakorlása, de ezt sem szabad valamilyen önmegszentelődés értelmében magyarázni. Az erények gyakorlása a belső kegyelmi állapot kifejeződése. A krisztusi erkölcs alapja Isten nevének megdicsőítése. Maga Krisztus is ebben foglalta össze földi életének tartalmát (Jn 17,1–3) és a Miatyánkban is erre figyelmeztet. Az erkölcsi jóság tehát végső fokon Isten szolgálata és imádása, nem pedig a magunk naggyá tétele. Már az ósz-i törv. föltételezte az életnek ezt a kultikus beállítását (Lev 19,2), továbbá a szentnek és a jónak az egybeesését. Krisztus az emberek felé irányuló jóságot ebbe foglalta bele: „értük szentelem magamat” (Jn 17,19), azért minden erkölcsi szentség alapja az ő áldozatos lelkülete: engedelmesség az Atya előtt és szeretet az emberek iránt. Az igazi erkölcsi magatartás tehát az, ha az erényekben nem saját nagyságunkat keressük, hanem Isten imádását, s a magunk gyengeségében az ő erejére támaszkodva őt akarjuk megdicsőíteni. Ezért valójában a ker. élet nem jellemezhető úgy, mint az erények gyakorlása v. mint a parancsok teljesítése, hanem inkább úgy, mint kegyelemből való élet (Róm 6,14), a Krisztustól a Szentlélek által nekünk juttatott ~ megvalósítása, mint a Krisztus Jézusban való élet lelki törv-ének megélése (Róm 8,2). A ker. élet tehát meghívás az élet~re, s a kegyelemből fakadó élettel meg kell dicsőíteni Istent. Legalább is ezt a célt kell szem előtt tartani és megvalósítására törekedni. – 4. A II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium konstitúcióban szól az ~re szóló egyetemes meghívásról és részletezi a püspökök, az áldozópapok, a diákonusok, a szerzetesek, a házastársak, az özvegyek és magányosok és a szenvedők ~ének állapotszerű sajátoságait. (40–41. p.) – 5. Az életszentség útjai és eszközei. a) A hit és szeretet útja. „Szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne”(1Jn 4,16). Isten pedig a szeretetét szívünkbe árasztotta a nekünk adott Szentlélek által (vö. Róm 5,5); így tehát az első és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Őmiatta szeretjük. Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát; a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket. A szeretet ugyanis, mint a tökéletesség köteléke és a törvény tökéletes teljesítése (vö. Kol 3,14; Róm 13,10) uralja, eltölti lélekkel és célba viszi a megszentelődés minden eszközét. Ezért az Isten és a felebarát iránti szeretet pecsételi meg Krisztus minden igazi tanítványát. – b) a vértanúság útja

Mivel Jézus, az Isten Fia azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja Érte és testvéreiért (vö. 1Jn 3,16; Jn 15,13). Már az első időktől fogva voltak – és mindig is lesznek – keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösképpen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát – mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő – az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton. – c) a szüzesség és cölibátus útja. Az Egyház szentségét különleges módon elősegíti több tanács, melyeket az Úr az evangéliumban javasolt tanítványainak. Ezek közül kimagaslik az isteni kegyelemnek az a drága ajándéka, melyet az Atya némelyeknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), tudniillik hogy szüzességben, illetve cölibátusban élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat (vö. 1Kor 7,32–34). Ezt a mennyek országáért vállalt tökéletes önmegtartóztatást az Egyház mindenkor különös tiszteletben tartotta mint a szeretet jelét és ösztökéjét, s a lelki termékenységnek egy egészen sajátságos forrását e világban. – c) a szegénység és engedelmesség útja. Az Egyház gondol az Apostol intelmére is, aki szeretetre buzdítva híveit, sürgeti, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennük, mely Krisztus Jézusban volt, aki „szolgai alakot öltött, kiüresítette magát (...) engedelmes lett mindhalálig”(Fil 2,7–8), s értünk, „noha gazdag volt, szegénnyé lett”(2Kor 8,9). Mivel a tanítványoknak mindig utánozniuk kell Krisztus szeretetét és alázatosságát, és tanúságot kell tenniük róla, az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nők, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítő önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet (vö. Mt 5,3; 19,21; 10,21; Lk 18,22) és lemondva saját akaratukról: ők ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak (Jn 4,34; 6,38; Fil 2,8–10; Zsid 10,5–7). – Minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás – mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével – megakadályozza őket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik (vö. 1Kor 7,31). **

LThK V:129; IX:217. – LG 39–42. – II. János Pál: Christifideles laici 16, 30, 55; Parati semper 9; Pastores dabo vobis 19–20, 33; Ut unum sint 82. – KEK 459, 492, 824–26, 941, 2013–15, 2045.