Magyar Katolikus Lexikon > E > emberi méltóság


emberi méltóság, személy méltósága: megbecsülés, mely minden egyes embernek kijár →személy volta miatt. - A Szentírás szerint az ember Isten képmása s így a természet ura (Ter 1-2; Zsolt 8; Bölcs). Az ókori görög gondolkodás is hangsúlyozta (Hésziodosz, Hérakleitosz, Protagórasz), hogy az ember már erkölcsi érzékénél fogva is magasabbrendű az állatoknál. A szofisták a szabadságban látták az ~ gyökerét. Platón tanította az (egyes) ember előbbségét az →állammal szemben. A sztoikusok szerint az ember részesedett a Logoszból; minden mást megelőzően világpolgár (kozmopolita), s csak azután egyik v. másik áll. alattvalója. Hasonlóan vélekedik Seneca és Cicero is: mindenekelőtt az összemberiség tagjai leszünk, ez fontosabb annál, hogy melyik közösségbe születünk bele. A róm. jog szerint minden ember természeténél fogva szabad, a rabszolgaság természetjog-ellenes. - Az egyhatyák az ember királyi jogairól beszéltek, mely az istenképmás-volton alapszik. Aquinói Szt Tamás szerint az ember önmagában fönnálló lény; közösséghez tartozó volta ehhez képest másodlagos. Az újkorban Pufendorf dolgozta ki az ~ (dignatio) eszméjét: ebben gyökerezik minden ember jogi egyenlősége. Kant szerint az ember már önmagában is cél, mint alany erkölcsi törv-ek hordozója, ez képesíti szabad, önálló döntésre. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat arról beszélt, hogy a Teremtő minden embert elidegeníthetetlen jogokkal ruházott föl. Erre épült a fr. forr. alatt 1789: kiadott Az ember és polgár jogainak deklarációja. Az ENSZ által 1948: kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szerint az ~ban gyökerezik a szabadság, az igazságosság és a béke. A további időszakban szerződések egész sora határozta meg a személy veleszületett méltóságának összetevőit (gazd., szociális, művelődési, polgárjogi és pol. ter-en), majd az egyes ember mellett az összemberiség ~a is egyre inkább megfogalmazódott. Az utóbbi évszázadban az ~ kérdése szinte állandóan szerepel a kat. egyh. megnyilatkozásaiban; XIII. Leó Rerum novarumától XXIII. János és VI. Pál enc-in és a II. Vatikáni Zsinat okmányain (vö. külön nyilatkozat az ~ról) át II. János Pál enc-iig. - A →jogfilozófia sarkalatos megállapítása, hogy az emberi személy az áll. jog fölött áll, túlhaladja a pozitivista jog kereteit. Ennek alapján beszélhetünk minden embernek nemre, fajra, vallásra, világnézetre, származásra való tekintet nélküli egyenjogúságáról, sőt ebből vezethető le az is, hogy a meg nem született embernek is joga van az élethez. A →Pacem in terris még ezen a természetjogi megalapozáson is túlmegy. Az ~ot abból eredezteti, hogy Isten az embert értelemmel és szabadsággal ruházta föl, s Jézus Krisztus által megváltotta, kegyelembe öltöztette és örök életre hívta. XXIII. János ezekből vezette le az egyes konkrét →emberi jogokat. Ezek az alapértékek kijárnak mindannyiunknak, egyetlen áll. törvényhozása sem sértheti meg, konfliktushelyzetben előbbrevalók minden más jognál. A társad. élet és rend végső soron az ~ megvalósítását jelenti. - A II. Vatikáni Zsinat tanításában az ~ alapja az istenképiség, a szellemi lélek ismeri föl, ezért az ateizmus alapjaiban támadja, s a bűn lerombolja. - II. János Pál főleg azt hangsúlyozta, hogy az ~hoz alapvetően hozzátartozik az →ember hivatása, transzcendenciája, s az igazi emberkép csak akkor valósul meg, ha megőrizzük nyitottságunkat nemcsak a term., önmagunk v. a többi ember, hanem Isten és országa felé is. Az ~ alapján joga van az embernek saját életéhez, ugyanakkor e méltóság általában →igazságosságot és →szolidaritást, gazdasági téren mértéktartást igényel; keresése remény arra hogy az új evangelizációt befogadják az emberek. Cs.I.-L.V.

GS 12-14, 19. - GRS 11. - VS 100. - PD 6.