Magyar Katolikus Lexikon > E > elégtétel


elégtétel (lat. satisfactio): teológiai értelemben a bűnbánat szentségének része, a megigazult embernek az az erőfeszítése, amellyel a Krisztusba vetett hittől és a kegyelemtől indíttatva igyekszik a bűnnel megsértett isteni szentséget engesztelni. - Az →áteredő bűn, a halál és Krisztus keresztje által megjelölt üdvrendben az ~nek az a jellege is megvan, hogy a büntetés törlesztésére irányul. Amennyiben az ~t Krisztus kegyelme hordozza, annyiban az Istentől való elfogadása is biztosítva van (satisfactio de condigno, D 922, 1077). - A →bűnbánat mindig követeli a bűn következményeinek jóvátételét is. Mivel a bűn, a bűn következményei és a büntetés különböznek egymástól, az ~t elsősorban az ideigtartó →büntetés elengedésével hozzák kapcsolatba, de nem kizárólagosan. A bűnbánat sztségéhez kapcsolódó ~ teol. megértése együtt fejlődött a bűn és a büntetés, továbbá az örök és ideigtartó büntetés különbségének a tisztázásával. A teol. megkülönbözteti a teljes és részleges, továbbá a saját és helyettesítő ~t. - A trienti zsin. dogmaként hirdette, hogy a megigazult ember Krisztus kegyelmének erejében a saját ~ével kieszközölheti az ideigtartó büntetés elengedését, s tette nem azonos a Krisztus érdemeibe vetett bizakodó hittel (D 922). Az ~ állhat önként vállalt engesztelésből, az Istentől küldött megpróbáltatás türelmes elviseléséből v. az Egyh-tól kiszabott tettek vállalásából. Az ~ a bűnbánat sztségének kiegészítő része (D 896, 914), s amennyiben a sztségnek része, annyiban van hatékonysága is (ex opere operato). A sztséget kiszolgáltató papnak megvan a hatalma és kötelessége, hogy a vezeklő lelki állapotához és képességéhez mért ~t szabjon ki, s annak a bűn súlyosságával arányban kell állania. Az igazi bűnbánat már csírájában tartalmazza a bűn következményeinek jóvátételét, amennyiben az lehetséges. Ez ki is fejeződik abban a készségben, amellyel a bűnbánó Isten és az Egyh. előtt megvallja bűneit. Eleget tevő tetteivel elismeri Isten igazságosságát és irgalmát. Megtérése és javulása csak abból indulhat ki, hogy komolyan veszi Isten hatalmát a büntetésre és az irgalomra. Ezért a kirótt ~nek is olyannak kell lennie, hogy jelképezze az Istennek kijáró engesztelést és egyben utaljon a bűn igazi mivoltára. De csak akkor éri el célját, ha igazodik a bűnbánó lelki és testi képességeihez. Lehetőleg gyógyítólag kell hatnia a bűnös hajlamokra. Így az ember megtérése olyan kezdet lehet, amelyben még az elkövetett bűnökből is levonhatja az üdvös tanulságot, és szeretete is több lehet, mint előzőleg. Végül az ~t a Krisztushoz való hasonlóság gondolatának kell vezetnie. Már a keresztségben azonosítjuk magunkat misztikus módon Krisztus halálával és föltámadásával, ezért az Egyh. javára állandó áldozattal ki kell egészítenünk testünkben, ami híja van Krisztus szenvedésének (Kol 1,23). A bűn után az ~ kötelező, de az, hogy eleget tehetünk bűneinkért, Krisztus szenvedéséből fakadó kegyelmi ajándék. Az ~ hozzátartozik az egész misztikus test életéhez, amennyiben a megváltás misztériumát hordozza. A régi nyilvános vezeklés ezt különösképpen szemléltette. Az egyes eleget tevő tetteket is az állandó engesztelő lelkületnek kell hordoznia. Különösen ide tartozik a megsértett szeretet jóvátétele, a botrány és más kár helyrehozása. A bűnbánat sztségében feladott ~nél is mérvadók ezek a szempontok. Az ima célja elsősorban a dicsőítés és hálaadás, azért az ~ formáját inkább engesztelő tettekben kell megtalálni. Nagyobb bűnök esetében az ~ fejezi ki az igazi megtérést. - ~-elméletek. A kinyilatkoztatás a megváltást Krisztus engesztelő és eleget tevő keresztáldozatában látja, s a teol. ennek akart mindig közelebbi magyarázatot adni. A kiindulás a Teremtő és a teremtmény viszonya, továbbá az Isten és az ember között megvalósult üdvtörténeti szöv. volt. Az ember bűnével megsértette az igazságos rendet, visszautasította a szöv-ben fölajánlott szeretetet és megtagadta az Urának kijáró hódolatot. De Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal, és nem tartja számon bűneinket (2Kor 5,19). A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte (Kol 2,14). Az egyhatyák már korán megkísérelték, hogy az isteni fönség megsértésének jóvátételét, Isten haragjának kiengesztelését a róm. jog fogalmaival fejezzék ki. Mégpedig azon az alapon, hogy Krisztus a megváltásban minden embert képviselt, tehát a mi nevünkben adta meg az Atyának az ~t. -

Az ~ szót először Tertullianus és Ciprián használták a bűnbánati teol-ban, és azt vitte át Ambrus és Hilarius a megváltás tanára. Az Istentől megtagadott tiszteletet jogi értelemben mennyiségileg helyre kellett állítani v. megfelelő büntetést kellett elviselni. Canterbury Anzelm úgy tökéletesítette ezt a nézetet, hogy az ~ nagyságát inkább minőségileg, az eleget tevő személy nagyságából vezette le. Jézus az Isten Fia, azért érdemszerző ~e végtelen. A kk-ban aztán megkülönböztették a bűnnek és a büntetésnek az eltörlését, ill. átruházását. Az ún. büntetéselmélet annyira előtérbe állította a büntetés elviselésével való kiengesztelést, hogy a Megváltó személyének nagysága háttérbe szorult. Krisztusnak mint a bűnös emberiség képviselőjének a kárhozat kínjait is el kellett viselnie, hogy eleget tegyen az igazságosság követelményének. Ezért kellett "leszállni a poklokra" (Luther). Az ún. engeszteléselmélet az isteni megtorlás helyett Krisztus önkéntes tettét emeli ki. Türelemmel és engedelmességgel viselte el a kereszthalált, és ezzel lehívta az Atya jóakaratát az emberiségre. Az ~elmélet a hangsúlyt a jóvátétel erkölcsi sajátságára fekteti. Krisztus hódolatával és szeretetével nagyobb tiszt-et mutatott az Atya felé, mint amit a bűn megtagadott tőle. Itt a sajátságos engesztelésjelleg v. másodlagos elemmé válik (P. Galtier), v. pedig a megváltás művének nem lényegi tényezőjévé (Rivière, Sertillange). Viszont meg kell jegyezni, hogy a Szentírás és a hagyomány világosan beszél Krisztus engesztelő szenvedéséről. A teol. elméletek tehát túl vázlatosak és elvontak ahhoz, hogy a kereszt misztériumát egész terjedelmében kifejezzék. G.F.

Pallas V:847. - Schriften III:240. - LThK IX:341. - Erdő 1991:368. - CCEO 1990:732. k.