Magyar Katolikus Lexikon > E > Egyház büntető joga


Egyház büntető joga: az Egyháznak született és saját joga, hogy a →büntetendő cselekményeket elkövető katolikus hívőket →büntető rendelkezésekkel fenyítse (1311.k.). Ez a jogosultság nem tisztán az Egyh. törv-hozó akaratából származik, hanem az Egyh. alapításánál és hivatásánál fogva van jelen, "isteni jogi jellegű". Az ~ az Egyh. saját joga, vagyis nem más jogrendtől kapott fölhatalmazásból fakad. Nélküle ugyanis nem teljesítheti üdvösségmunkáló küldetését, nem védelmezheti meg kellőképpen az "üdvösség szentségének" jelét, azaz Isten népe látható, az alapító akaratának megfelelő közösségi strukturáltságát és működését. A II. Vat. Zsin. tanítása szerint Krisztus az Egyh-at a látható társasági egység kellő eszközeivel is ellátta (LG 9). - Az ~nak megnyilvánulásai már az ÚSz kv-eiben megtalálhatók (vö. Mt 18,15-18; Jn 20,21-23; 15,1-8; ApCsel 5,1-11; 8,18-24; 1Kor 4,21; 5,1-5; 1Tim 1,18-20; 5,19-20; 2Tim 2,17). Noha a tört. során ismételten kétségbe vonták az Egyh-nak ezt a jogát, a tanítóhivatali megnyilatkozások meglehetősen nagy tört. állandósággal hangsúlyozták, hogy az Egyh. jogosult a bűncselekmények elkövetőit lelki és más büntetésekkel kényszeríteni. XXII. János p. pl. elítélte Padovai Marsilius Defensor Pacisának tételét, mely szerint a p. v. az egész Egyh. senkit sem büntethet kényszerítő (coactiva) büntetéssel, hacsak ezt a császár meg nem engedi. XI. Gergely tévesnek minősítette azt a →Wyclif egyik írásából (De civili dominio) vett tételt, amely kimondja, hogy nem lehet senkit kiközösíteni, "hacsak előbb és főként maga által ki nem közösíttetik" (DS 1129). Ugyanitt veti el a p. ennek a szerzőnek azon megállapításait is, melyek szerint a →kiközösítés csak akkor köti az embert, ha az illető Krisztus törv-ével ellenkezik; Krisztus nem adott hatalmat tanítványainak, hogy alattvalóikat kiközösítsék, főleg földi dolgok megtagadása miatt; sem arra, hogy földi dolgot →cenzúrák által kikényszerítsenek (DS 1131-33). A konstanzi zsin. 1415: szintén több ide vonatkozó tételt utasított el, köztük azt a radikális véleményt is, amely szerint azok vannak kiközösítve és azok Krisztus árulói, "akik felhagynak a prédikálással vagy Isten igéje hallgatásával, mivel az emberek kiközösítették őket" (DS 1163, 1214, 1215). Hasonló értelemben foglalt állást X. Leó, aki 1520. VI. 15: kiadott Exsurge Domine kezdetű, →Luther tanait elítélő bullájában mint eretnekséget veti el azt a nézetet, hogy a kiközösítés csak külső büntetés, mely nem fosztja meg az embert az Egyh. közös lelki imádságától, valamint azt a kijelentést, hogy a keresztényeket arra kell tanítani, hogy inkább szeressék, mint féljék a kiközösítést (DS 1473-74). Noha a kései kk. egyházfegyelmében a kiközösítések és más cenzúrák szerfelett gyakori alkalmazása (pl. anyagiakkal kapcsolatban v. határidők elmulasztása miatt) a büntetések devalválódásához vezetett és sokakban visszatetszést keltett, a reformátoroknak az ~ elleni alapvető kritikájával szemben a tanítóhivatal ezt a jogosultságot tartósan és egyértelműen hangsúlyozta. A pistoiai zsin. tévesnek minősített, febroniánus hatást tükröző tételei között (→febronianizmus) szintén szerepeltek olyanok, amelyek az ~t vonták kétségbe. Velük szemben VI. Pius leszögezte, hogy az egyh. hatóságnak nem csupán tanítás útján meggyőzni szabad az egyh. tagjait, hanem büntetésekkel kényszeríteni is (DS 2604-05; vö. LG 27). A CIC 1917:2214.k. 1.§-ának megfogalmazása e hagyományon alapszik. A benne kimondott alapelv bizonyos átalakításokkal a hatályos Codexben is szerepel. E.P.

Erdő 1991:478.