Ecclesiam Suam, 1964. aug. 6.: VI. Pál első enciklikája. - Nemcsak az összes ker-hez, hanem „minden jószándékú emberhez” címezte, akárcsak elődje a Pacem in Terrist. Ez a p. körlevél az Egyházon belüli párbeszédet szolgálni akaró levél, amely a II. Vatikáni Zsinat munkáját erősíti. A kortárs emberiséggel való párbeszédet a p. személyes ügyének tekintette, és vállalta az emberiség békéjének szolgálatát is, amely nemcsak abból áll, hogy el kell vetnünk a nézeteltérések erőszak és háború útján való „föloldását”, hanem hogy közelebb hozzuk a Krisztus által meghirdetett Országot, amely az igazságosságra és a békére épül. - Az ~ 1. része az Egyház önreflexiója. VI. Pál rámutat, hogy Egyh-képünk hol szorul módosításra, merre kell haladnia az igazi, teol. egyháztannak: erősítenünk kell az Egyh-nak Krisztussal való eleven kapcsolatát. Fölhasználta XII. Pius Krisztus misztikus testéről adott tanítását. Ez azért tűnhetett meglepőnek, mert a zsin. atyák kerülték ezt a kifejezést dokumentumaikban (talán a „triumfáló Egyház” kísértésének leküzdésére), az enc-ból azonban kitűnik, hogy a Krisztussal megélt személyes kapcsolat éppen a hatalmi ábrándok elutasítását jelenti. - A 2. részben VI. Pál az Egyh. megújulásáról szól. Üdvözli az erkölcsi és vallási reformokat és a korral folytatott párbeszédet. Leszögezi, hogy az Egyh. alapszerkezete nem reformálható meg. A mozdulatlanság elvetése és az →aggiornamento nem vezethet a világhoz való hamis alkalmazkodáshoz. Belső megújulásra, állandó megtérésre van szükség a Krisztus iránti hűségben. - A 3. rész az Egyház párbeszéde. Ebből kitűnik, hogy VI. Pál →dialóguson nemcsak a nézetek kicserélését érti, hanem belső magatartást is. Kiindulópontja az a párbeszéd, amelyet Isten kezdett el az emberiséggel az üdvösségtört-ben, és amelyhez a kereszt is hozzátartozott. Ennek alapján az Egyh. sem kerülheti el a „kifelé” folytatott párbeszédben a vitát, sőt a keresztút vállalását. Uakkor az Egyh. senkiben sem akar ellenséget látni, hordozza a szeretet adományát, amely mindenki irányában nyitottá teszi. A Sztatya nem ad „szakleltárt” az Egyh. és a világ közti tárgyalás pontjairól, inkább a világgal való találkozás közp. köreit rajzolja föl. A legtágabb kör az emberiség; itt kell számolni az ateizmussal mint világnézettel, amely harcosan szembefordul a hittel, az Egyh-zal. Az ateizmust és így a komm. világnézetet is korunk káros jelenségének tartja, és kifejezi, hogy az ateista ideológiai rendszerekkel a párbeszéd igen nehéz, uakkor a Pacem in Terrishez hasonlóan ajánlja az ateizmus okainak gondos kutatását. Tudatában kell lennünk, hogy ilyen indíttatású mozg-ak továbbfejlődhetnek és hamis kiindulópontjuk ellenére igaz dolgokat is megállapíthatnak. A 2., belsőbb kört a nemkeresztények jelentik. E téren kerülendő a hitközömbösség, viszont el kell ismernünk a másvallásúak értékeit szellemi és erkölcsi síkon. A 3. kört a keresztények alkotják. A Sztatya helyeselte az ökumenikus mozg-at; a XXIII. János-féle „keressétek először, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt”-elvet tartja az egyedül lehetséges kiindulópontnak. Annak tudatában, hogy sokak előtt a primátus jelentheti az egység akadályát, hangsúlyozza, hogy ez a szolgálat a segítség és a szeretet elsősége. A legbelső kört a kat. Egyh. alkotja. A párbeszéd szükséges, ám nem jelentheti az Egyh. hierarchikus fölépítéséről való lemondást. A zsin. utáni teol-ok köréből mind többen hangoztatják: a párbeszéd kölcsönös kommunikáció, melynek során az Egyh. is gazdagodhat szellemileg. Cs.I.-L.V.