Magyar Katolikus Lexikon > E > értelem autonómiája


értelem autonómiája: erkölcsi szempontból helyesen értve az Isten képmására teremtett emberi →értelem együttműködése az isteni bölcsességgel; téves értelmezésben az →erkölcsi autonómia alapja. - A II. Vat. Zsin. hangsúlyozza az emberi értelem  tevékenységének fontosságát az →erkölcsi törvény megtalálásában és alkalmazásában. Az →erkölcsi élet megkívánja a személy sajátos kreativitását és gondosságát, mint megfontolt cselekedeteinek forrását és okát. Az „egyedül jó” Isten felé törekvésében az embernek szabadon kell tennie a jót és kerülnie a rosszat. Ehhez azonban szükség van arra, hogy szét tudja választani e kettőt, ami az értelem természetes világosságával történik, s ez a jót és rosszat szétválasztó természetes emberi értelem az isteni világosság tükröződése bennünk. A jó és a rossz megkülönböztetése a →természetes erkölcsi törvény alapján történik, mely nem más, mint az értelem Istentől belénk öntött világossága. Ennek köszönhetően ismerjük meg azt, amit tennünk, ill. kerülnünk kell. Ezt a világosságot és ezt a törvényt Isten a teremtésben adta az embernek. Nem azért mondjuk természetes törvénynek, mert az értelem nélküli létezők természetével van kapcsolatban, hanem mert az értelem, mely önmagában fölismeri, az Isten képmására teremtett emberi természet sajátja. - Az értelem a maga igazságát és tekintélyét tehát az →örök törvényből meríti, mely nem más, mint maga az isteni bölcsesség. Az erkölcsi törvény Istentől származik, s forrását mindig benne találja meg: ugyanakkor az emberi értelemnek az isteni bölcsességből eredő természetes erejében az erkölcsi törvény az ember saját törvénye. - A gyakorlati gondolkodás jogos autonómiájából következik, hogy az ember magában hordozza a Teremtőtől kapott saját törv-ét. Mindazonáltal ez az autonómia nem jelentheti azt, hogy az értelem teremti az erkölcsi értékeket és normákat (→erkölcsi autonómia). Amikor az autonómia tagadja, hogy a gyakorlati értelem társa a Teremtő és az isteni törvényhozó bölcsességének, s valamiféle öntörvényű szabadság alapján alkotja meg az adott történelmi, társadalmi és kulturális körülményekhez igazodó erkölcsi normákat, ellentmond az →ember igazságáról szóló egyh. tanításnak, s a személy igaz szabadságát szünteti meg. - Az emberi szabadságot, melynek Isten a teremtője, nem csupán nem tagadja az isteni törvény iránti engedelmesség, hanem épp ezen engedelmesség által tud igaz és az ember méltóságának megfelelő maradni: „Az ember méltósága megkívánja, hogy tudatos és szabad választások alapján cselekedjék, azaz ne vak belső ösztön v. külső kényszer, hanem személyes meggyőződés indítsa és vezesse. De ezt a méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabszolgaságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé és őszinte akarattal és leleménnyel biztosítja magának az alkalmas eszközöket.” (GS 17) **

VS 40, 42.