Magyar Katolikus Lexikon > D > docta ignorantia


docta ignorantia (lat.): tudós tudatlanság. - A ker. bölcs-en végigvonuló gondolat, amely szerint minél többet tud a bölcs ember, annál inkább rádöbben tudásának határaira. Először →Areopagita Dénes hivatkozott arra, hogy a lélek sötétjébe az extázisban - isteni fény hatására - belevilágít a misztikus fölismerés, hogy tudásunk ~. Fölfogását számos K-i sztatya vallotta. Szt Ágoston jelmondata: „inkább választom azt, hogy tudatlansággal vádoljanak, semmint hogy hamis tudománnyal éljek”. Nicolaus →Cusanus fil-teol. gondolkodása vezéreszméjévé tette a ~t. Biblikus érvekre is támaszkodik (1Kor 1,18-30; 13,9-12), hogy ti. földi-emberi tudásunk az isteni bölcsességgel egybevetve, főleg a mennyei színelátáshoz (→istenlátás) képest elenyésző, töredékes. De arra a Szokrátésztől eredő metafiz. hagyományra is épít, amely szerint a megismerés dinamikája és szerkezete egyértelműen a nemtudás fölismeréséhez vezet. Az eredmény mégsem egyszerűen →agnoszticizmus v. ált. kétely (→szkepticizmus). Tudásunk végességének belátása ahhoz a mind teljesebbé váló döntéshez vezet bennünket, hogy meghódoljunk értelmünkkel a metafiz. valóság - lényegében Isten - előtt. Isten így valóban „nagyobb mindannál, aminek képesek vagyunk őt elgondolni” (Szt Anzelm), benne magasabb egységben egyesül az is, amit fogalmainkkal nem tudunk átfogni, megragadni (→coincidentia oppositorum). A ~ imádássá, „szent tudatlansággá” válik, melynek csúcsa a földön Isten Krisztusban végbevitt önfeltárulkozásának befogadása, azaz a ker. hit. Benne ui. „Isten legnagyobb és legmélyebb titka, mely el volt rejtve a bölcsek elől, már itt a földön föltárul a kicsinyek és alázatosak előtt.” (vö. Mt 11,25-30; Lk 10,21-21) B.P.

LThK III:435.