Magyar Katolikus Lexikon > D > döntés


döntés: a lelkiismeret ítéletét követő akarati állásfoglalás. Alapföltétele az →akaratszabadság. Erkölcsi minősége a tárgyától függ, eredménye az →emberi cselekedet. - A Szentírás szerint a →jó és a →rossz nem elvont fogalmak, hanem az Isten mellett v. ellen való ~ (vö. Lk 10,27) következményei, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a sátánról. Isten az embert saját ~ére bízta (vö. Sir 15,14). A sinai kőtáblák (Kiv 20; MTörv 5), a hegyi beszéd tanítása (Mt 5-7), Jézus fölszólítása a követésre (Mk 1-től; Jn 21) bizonyítja, hogy az ember ~re képes és kötelezett. ~e a földi életében történik, és meghatározza az üdvösséget (Mk 25,40). - A legújabb kor teol-ai szerint a ~nek fokozatai vannak, s az ember sorsát egy alapvető ~ (→optio fundamentalis) határozza meg. Az egyes konkrét ~ek csak ennek fényében értelmezhetők és teljes értelemben csak egy másik személy, a te (Isten v. a felebarát) előtt valósul meg. A ~ a mindennapi apró választásainkat befolyásolja, de csak a halálban teljesedik be (Rahner, K.). - A szubjektivista és individualista áramlatok új módon értelmezik a szabadság kapcsolatát az erkölcsi törvénnyel: gyengítik vagy egyenesen tagadják a szabadság függését az igazságtól. A személyes lelkiismeretet teszik az erkölcsi ítélet legfelső fórumává, mely minden külön indoklás nélkül (kategorikusan) és tévedhetetlenül dönthet a jó és a rossz kérdésében, s az igazság helyett az őszinteség, a hitelesség, a "magammal való összhang" lesz a ~ kritériuma. - Az eu. →buddhizmus és önmegváltó spekulációk szerint az ember léte mélyén egy a sorssal, Istennel; számukra nem a jó és rossz közötti ~ a fontos, hanem ennek az (egyedül igaz) tudati foknak az elérése. - Az Egyh. ugyanakkor változatlanul arra figyelmeztet (utoljára II. János Pál →Veritatis splendor enc-jában), hogy óvakodjunk a földi dolgok autonómiájának hamis fölfogásától, mely szerint a teremtett dolgok nem függetlenek Istentől és az igazságtól, s az ember bánhat velük anélkül, hogy összefüggésbe hozná azokat a Teremtővel és a tőle kapott törvénnyel. Az igazi szabadság nem más, mint az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját ~ére (vö. Sir 15,14), hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét (vö. GS 17). Ebben az értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára vonatkozó szabad ~ének tiszteletben tartását jelenti. **

Schütz 1988:56.