Magyar Katolikus Lexikon > B > beszélgetés


beszélgetés: az ember legalapvetőbb önközlési formája, melyben mint személy, a maga egészében föltárulkozik mások előtt. - Lételvi alapja az ember párbeszédes természete (dialogikus existenciája), a létébe írt →én-te kapcsolat; teol. gyökere a Szentháromságon belüli párbeszéd, ill. az embernek az isteni Szó befogadására hangoltsága (→kinyilatkoztatás). - A ~ fajtái. A hétköznapi ~ek sohasem csupán valamilyen konkrét tárgyról szólnak, hanem mindig föltárnak valamit a partnerek élethelyzetéről is. Főleg a barátok, szerelmesek, családtagok közt folyó ~ tár föl legtöbbet az illetők személyiségéből. Gyógyító erejűek lehetnek az orvossal, pappal folytatott (lelki, ill. gyónási) ~ek. A hitről folytatott ~ről, vitáról a teol. sem mondhat le. A ~ sajátos formája az imádság. - Jelentősége. Mivel az ember a maga egészében arra irányul, hogy mások elfogadják, megismerjék, a ~ viszont az ember közlési formái (→kommunikáció) közül eszközeiben a leggazdagabb (tartalmi lényegén túl: hangsúly, beszédtempó stb.), a ~ a személy és személy közti kapcsolatfölvétel leghathatósabb eszköze. Uakkor tisztában kell lennünk határaival is: a személyes lét legmélye tökéletesen sohasem tárgyiasítható, az ember a ~ben is mindig titok marad. - A ~ föltétele a nyitottság, egymás elfogadása. Ahhoz, hogy a ~nek fölszabadító jellege legyen, szükséges, hogy a kérdést föltevő, hallgató v. tanácsot adó partner ráhangolódjék a beszélő önfeltárulkozására. Ez csak úgy lehetséges, ha mindketten elfogadják a másikat, kölcsönösen elkötelezik magukat a másik mellett. **

LThK IV:836.