🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > A > áteredő bűn
következő 🡲

áteredő bűn, eredeti bűn: a teológiai szakkifejezés, az első embernek mint az egész emberiség képviselőjének bűne, mely mint kegyelem nélküli, bűnös állapot minden emberre átszáll. - Ennek megértéséhez először látnunk kell a Szentírás adatait. Az ÓSz (Ter 2,8-3,24) beszél az első emberpár bűnéről, amelynek következménye a paradicsomi állapot (→ősállapot) elvesztése és Isten büntetése. Az elbeszélés ún. →etiológia, amely a jelen üdvrendi állapotot egy távoli eseménnyel mint okkal magyarázza. Az ósz-i vallásosságnak is megvolt az a problémája, hogy amit Isten teremtett, az mind jó, miért van mégis a rossz a világban? A rossz magyarázata az, hogy az első ember bűnével visszautasította azt a kegyelmi rendet, amelyet Isten fölkínált neki és utódainak. Az ósz-i szt kv-ek és a zsidó teol-ok azonban az ősszülők bűnét még nem értelmezték úgy, hogy az átterjed az utódokra is. Csak a Sir 25,24 és a Bölcs 2,23 beszél arról, hogy a halál az ősszülők bűnének következménye. A Szentírás a halálon egyúttal a lelki halált is érti. Különben az ÓSz úgy látja az életet, hogy az emberek mindenütt vétkeznek és magukban hordozzák a bűnre vivő hajlamot (Ter 8,21; Jób 14,4; Zsolt 51,7). A Biblián kívüli irod. is vallja, hogy a halál és a szenvedés valamiképpen kapcsolatos az ember bűnével (Prométheusz-monda), de azt nem állítja, hogy maga a bűnös állapot is átszáll. Philón és a rabbik azt tartották, hogy a bűn lehetősége konkrétan hozzátartozik az emberhez. Hasonló a vélekedés a kumráni iratokban is. - Az ÚSz-ben az ősszülők bűnére történik ugyan utalás (Jn 8,44; Mk 10,58), de nem úgy, hogy az első bűn egy ált. bűnös állapot oka lenne. Pál ap. világosan kifejti, hogy a halál az első ember bűnének következménye (1Kor 15,21), s azt is, hogy az első ember vétke által mindnyájan bűnösök lettünk. A trienti zsin. a hagyomány alapján a Róm 5,12 skk-t úgy értelmezte, hogy abban az ap. valóban a bűnös állapot átörökléséről beszél. A 12. vers mellékmondatáról lehet vitázni, hogy az ef ho kötőszót hogyan fordítsuk: „mert mindnyájan vétkeztek”, v. „akiben mindnyájan vétkeztek”, de az összefüggés nem kétséges. Az Ádám-Krisztus párhuzam azt fejezi ki, hogy amint Ádám a bűne által az egész emberiségre halált hozott, úgy Krisztus a megváltás által a megigazulást és az életet hozta. A mózesi törv-ek között voltak olyanok, amelyek áthágásáért halál járt, de az ap. arra hivatkozik, hogy az emberek meghaltak a mózesi törv. előtt is, olyanok is, akik nem követtek el személyes bűnt (pl. a gyermekek). A 19. vers kifejezetten állítja, hogy miként „egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek (Krisztusnak) engedelmességéért meg is igazultak”. Az ember tehát Ádám bűnével a bűn helyzetébe került, s ezt a helyzetet csak a krisztusi megváltás változtatta meg. - Dogmatikailag az ~t az egész teol. antropológia keretében kell néznünk. Az első ember Isten akaratából az egész emberiséget képviselte. A paradicsomi állapot annak kifejezése, hogy ott az ember nem csupán a tiszta term. állapotában élt, hanem Isten gyermekévé fogadta a kegyelem által, s külön adományban is részesítette: mentes volt a testi haláltól és természetének belső rendezetlenségétől, vagyis a bűnre vivő hajlamtól (→concupiscentia). A kegyelmi rendet úgy kapta, hogy azt át kellett volna adnia utódainak. Mindezt azért állíthatjuk, mert az ÚSz azt hirdeti, hogy Krisztus visszaszerezte az emberiségnek mindazt, amit Ádámban elvesztett. Az első ember kegyelmi épségének (justitia originalis) állapota tehát a kegyelem titka volt, s így az ~ állapotában is benne van a titok. Ádám bűnével az ember nem a tiszta term. állapotába süllyedt vissza, hanem az alá, a bűn állapotába, mert születésétől kezdve mindenkiben hiányzik az a kegyelmi állapot, amelynek Isten akaratából ott kellene lennie. A teol-ok állandóan használják azt a hasonlatot, hogy más a helyzete annak, aki eredetileg ruhátlan, és más azé, akit megfosztottak ruhájától. - Az egyházatyák közül először Szardeszi Meliton és Szt Ireneus említik ezt az állapotot, mint az ősszülőktől kapott örökséget. Tertullianus a „vitium originis” nevet adja neki, Szt Ágoston pedig a pelagiánusokkal szemben „peccatum originale”-ról beszél. A gör. teol. Szt Vazul kifejezésével propatorikon hamartema-nak, 'apai bűnnek' mondja. Az ~ tényét az egyh. hagyomány a Róm 5,12-21 alapján mindig vallotta. Szt Ciprián a gyermekkeresztség gyakorlatát hozza érvül mellette, s ugyanezt teszi Ágoston is. A pelagiánus nézetet az Egyh. hivatalosan el is ítélte. Ők ui. azt vallották, hogy Ádám csak rossz példát adott, s ennyiben ártott utódainak (D 101, 130). Ágoston megkísérelte, hogy az ~ lényegét is meghatározza, vagyis azt, ami minden emberre átszáll és bűnössé tesz. Úgy gondolta, hogy ezt a bűnre vivő hajlamban, a concupiscentiában találjuk meg. De ezen ő nemcsak az ösztönös erőket és az értelmi belátás elleni lázadásukat értette, hanem az Istentől való elfordulást is. Ezt az utóbbit a →keresztség eltörli, a rendetlen hajlamok viszont megmaradnak (Contra Julianum, II,3,5; De peccatorum meritis II,4). Canterbury Szt Anzelm annyiban tökéletesítette ezt a nézetet, hogy az ~ lényegét annak a kezdeti kegyelmi épségnek a hiányában látta, amelynek bennünk kellene lennie, és amelyet a keresztség ad vissza. Aquinói Szt Tamás az eredeti épséget egynek vette a kegyelemmel. Szerinte az ~ formális eleme a kegyelem hiánya, míg materiális eleme a concupiscentia (STh I-II,82,3). - Az ort. egyh-ak az ~t elvetik. Teol-aik többségének az a véleménye, hogy Isten bűn nélkül valónak teremtette Ádámot, s megadta neki a végtelen tökéletesedés lehetőségét. Nem a megvalósult, hanem a megvalósítandó tökéletesség állapotában volt. Mivel szabad akaratából vétett Isten törv-e ellen, megszakította magában a tökéletesedés folyamatát. Vétke miatt Isten képe eltorzult benne, de el nem tűnt. Rossz természetét átörökítette ugyan leszármazottaira, ám azok nem részesei az ő személyes vétkének. Az ort. teol. tehát nem ítél az ~ről túl szigorúan, mondván, az embernek megadatott a szabad akarat, hogy válasszon jó és rossz között. Képes választani és tenni a jót, ha nagy erőfeszítésekkel lelki közösségre lép Krisztussal, s elnyeri Isten kegyelmét. A szabad akarat érvényesítésére a csecsemő még nem képes, ezért a meg nem keresztelt gyermek nincs megfosztva a teljes üdvösségtől.

- Luther és Kálvin tanításában az ~ az emberi term. megromlását jelenti. Benne van a concupiscentia, az értelem elhomályosodása, továbbá a szabadság és az Isten iránti bizalom elvesztése, s ezeket a veszteségeket a keresztség sem pótolhatja. A megigazulás csak abban áll, hogy Isten a hívő embernek nem számítja be a bűnt. A trienti zsin. elvetette ezt a nézetet (D 792) és később a janzenisták hasonló tanítását is (D 1047-51). A Tridentinum utáni teol-ok egyre inkább átvették Duns Scotus megfogalmazását, hogy az ~ magát a term-et nem változtatta meg, hanem csak a termfölötti adományoktól fosztotta meg. Így a concupiscentia is csak következménye az ~nek, nem anyagi eleme. - Még nehezebb megmagyarázni azt, hogy igazában hol van a bűnös jelleg és a felelősség az ~ben mint állapotban. Ez a bűn ugyanis úgy van Ádám utódaiban mint a kegyelem hiányának állapota, nem pedig úgy, mint személyes tett. Bár Origenész úgy magyarázta mint személyes tettet, de pl. Ciprián és Ágoston azt a terminológiát használták, hogy az ~ mindenkinek saját benső bűnös állapota. Bűnös jellege az ősszülők tettében és akaratában gyökerezik, amennyiben mindnyájunkat képviseltek (D 1047). A bűnös állapot átöröklését nem elég Ádám bűnének valamilyen erkölcsi beszámításával magyarázni. Ambrosius Catharinus véleménye ezen a téren befolyásolta De Lugót, Suárezt és Scheebent is: az átöröklés az első emberrel való természetes összetartozáson alapszik (Ef 2,3; Róm 5,12; 1Kor 15,22), s így maga a bűn az emberi nembe való beleszületéssel terjed, nem utánzással. - Az ~ hatását és következményeit Ágoston még úgy magyarázta, hogy az emberiség a kárhozat martaléka lett általa (Ep 186,6.16). A kk. teol. arról beszélt, hogy az ember természetes adottságaiban megsebesült és a termfölötti adományokat elveszítette (vulneratus in naturalibus, spoliatus gratuitis). Ezért a trienti zsin. az örök élet elnyerése érdekében szükségesnek mondja a keresztséget az ~ eltörlésére (D 791), s ezen az alapon védi meg a gyermekkeresztség jogosságát is. Ágostonnal szemben ma ált. a vélemény, hogy a csupán ~nel meghalt gyermekekre nem vár az a kárhozat, ami a személyes bűnök büntetése. Biztos, hogy ezek a gyermekek is megtapasztalják valamiképpen a megváltást és Isten irgalmát. Még nehezebb az ~nek a földi életre vonatkozó hatását körvonalazni. A II. orange-i és a trienti zsin-on (D 174, 788) kijelentették, hogy az ember testileg és lelkileg rosszabb állapotba került (értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett, emlékezete meggyöngült). Ezt úgy kell érteni, hogy az embernek megmaradt a képessége Isten és a term-törv. megismerésére, ill. a term-törv. teljesítésére (D 1785). A szellemi és ösztönös összetettségből fakadó rendezetlenség azonban mindkettőt gyöngítheti, ezért a kegyelem megvilágosítására és erősítésére szükségünk van még a term-törv. kitartó megvalósításában is. A halál mai formája és a term. belső rendezetlensége szintén az ~ következménye, de csak abban az értelemben, hogy az ember elvesztette azt a kegyelmi kiváltságot, amelyet a kezdeti épség állapotában kapott. Önmagában a halál és az ösztönös kívánságok az ember term-éhez tartoznak. Csak annyiban számítanak büntetésnek, amennyiben az ember a bűnével elutasította a termfölötti kiváltságot. Végeredményben tehát az ~nel nem az a helyzet, hogy Isten az utódokat bünteti az ősszülők bűnéért, hanem az, hogy az ember visszaesett a rideg term. rendjébe, mert az ősszülők bűnükkel ezt választották a kegyelmi kiváltság helyett. Ez a visszaesés Isten akarata ellen szól, s ebből adódik az egész állapot bűn jellege. A megváltás visszaszerezte a kegyelmet, a küzdelmes életért kapjuk az örök jutalmat és a végleges boldogságot. - Külsőleg a Szentírás elbeszélése olyan, hogy az ~ dogmája föltételezni látszik a monogenizmust, az egy őstól való származást. Ma, amikor a termtud. fölveti a poligenizmus kérdését, ki kell térni arra is, hogy a trienti zsin. az ~ dogmájával együtt a monogenizmust is definiálta-e? Ált. vélemény az, hogy nem, hiszen akkor ez a probléma ismeretlen volt. Az Ádám-Krisztus párhuzam a Szentírásban a képviseletet hangsúlyozza elsősorban, nem a biológiai leszármazást. →Ádám neve a Szentírásban jelenti az egyedi, első embert is, és az embert, a fajt is. G.F.

LThK III:965. - MS II:899. - Gál F.: A teremtett és megváltott ember. 1970:127. - Alszeghy 1980.

a kiadott kötetben nem szerepel

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.