Magyar Katolikus Lexikon > A > autonomizmus


autonomizmus (a gör. auto-, 'ön-' és nomosz, 'törvény' szóból): filozófiai irányzat, amely túlértékeli az ember vagy valamely tudomány önállóságát. - Az ember viszonylagos önrendelkezése elfogadható, és az egyes tud-oknak is term-szerűleg megvannak a maguk sajátos törv-szerűségei, de az már nem igazolható, hogy az ember v. a világ autonómiája kizárná a transzcendens kérdésföltevést, így Isten létezését. Az önrendelkezés ui. visszautal a lét belső törv-eire (ontonómia). Az ~ ott jelentkezik, ahol a gondolkodás elfeledkezik ezekről az összefüggésekről. Sokan az értelem autonómiájára hivatkozva vetik el a kinyilatkoztatást, mint az emberre „kívülről” ráerőszakolt igazságrendszert. Kant nyomán „béres erkölcsnek” minősítenek minden olyan etikát, amely nem csupán az értelem normáira épül, így az Isten által szentesített erkölcsöt is. Kétségtelen, hogy az erkölcsi jónak a cselekvő meggyőződésére, szabadságára kell épülnie. Ez a szabadság azonban nem csupán negatív szempontot tartalmaz, nemcsak tagadás, hanem állítás is, így épp a lét törv-einek elfogadása, s ezen keresztül Isten akarata nyilvánul meg, ez tehát nem emberellenes erő, hanem éppen az ember értelmes belső világának kiteljesedését segíti elő. A műveltségben is beszélhetünk ~ról: ti. ha egy-egy részterület - műv., termtud., pol., technika, gazd. - művelői tisztán szakter-ükre szorítkoznak, s azt akarják megtenni minden más életmegnyilvánulás mércéjének. A modern kor kísértése, hogy az egyre inkább autonóm ember valójában szakbarbárrá válik, és ezzel elszakad attól az integráló „középpont”-tól, amivel a lélek kiművelése köt össze, s így elveszíti igazi szabadságát is. Cs.I.

LThK I:1131.