Magyar Katolikus Lexikon > A > ars moriendi


ars moriendi (lat. 'a meghalás művészete'): betegek és haldoklók lelki gondozását segítő rövid, könnyen érthető lelkipásztori utasítások gyűjteménye papok és laikusok számára; a 14. sz: kialakult irodalmi műfaj. A legismertebb Johannes →Gerson műve, sokaknak szolgált például. - Lényeges elemei: elmélkedések a halálról, vigasztalások, figyelmeztetések a bűnbánatra, az ellenséggel való kibékülésre és a hit megerősítésére, imádságok és a sztek segítségül hívása. - Teol. és tört. előzmények: a ker. tudat lényeges meghatározója, hogy az ember „a halál árnyékában” él, igazi hazája a mennyben van, ahol véget ér földi zarándokútja (vö. Zsolt 23,4; Fil 1,21; 3,10). Ezért volt kezdettől fogva nagy szerepe, főként a szerz-ek között a halálról való elmélkedésnek (meditatio mortis) mint a „helyes élet” művészete (ars bene vivendi) eszközének. A 14. sz: hangsúlyeltolódás következett be: a járványok, éhínségek és háborúk a hirtelen és készületlen halálra, s ezzel az utolsó órára terelték a figyelmet, s háttérbe szorult, hogy a Krisztus halálára és föltámadására megkeresztelt élet egésze folyamatos lelki meghalásból és föltámadásból áll. Ekkor született az ~ műfaja. A késő kk-ban virágzott, majd feledésbe merült és csak a →lélekajánlás imádságaiban élt tovább. A halállal való szembenézés témáját a fil. (Montaigne), a teol. és a hitbuzgalmi írások (contemptus mundi, 'a világ megvetése', memento mori, 'emlékezz a halálra') vették át. - Ma a halálra való „művészi felkészülés” helyett a világban kétféle gyakorlat érvényesül: 1. figyelemelterelés, a halál tényének tudomásul nem vétele, a haldoklók, betegek magára hagyása; 2. vsz. ennek reakciójaként erősödnek a különféle ellenőrizhetetlen parajelenségekre alapuló tanítások a halál utáni életről (lélekvándorlás, klinikai halál állapotából visszahozottak tapasztalatainak túlértékelése stb.). **

Schütz 1988:19.