analysis fidei (lat.): a →hit, pontosabban a hihetőség motívumának elemzése. - Az ~nek a hit aktusából kell kiindulnia: hiszem, amit Isten kinyilatkoztatott, mégpedig azért hiszem, mert Ő nyilatkoztatta ki, vagyis Isten tekintélye miatt hiszek. A hit mögött azonban meghúzódik egy ismeretelméleti kérdés; hogyan lehet, hogy a hit aktusának, amennyiben az észbeli megegyezés, közvetlen és végső motívuma a kinyilatkoztató Isten tekintélye? Más szóval: a kinyilatkoztató Isten tekintélye hogyan szerepelhet mint észbeli motívum anélkül, hogy a maga indoklásában egy teremtett rendbeli értelmi indítóokra támaszkodnék? Hogyan ismeri föl a hívő közvetlenül a kinyilatkoztató Istent, akinek tekintélye miatt adja a hitbeli beleegyezést? Igazi teol. hit ui. csak akkor jöhet létre, ha az ember fölismeri, hogy Isten, aki mindent tud és mindent őszintén nyilvánít ki, itt és most, ennek az igazságnak érdekében latba vetette tekintélyét. A kérdés annyira érinti a hit aktusának lényegét és lélektanát, hogy mindig is benne volt a teol-ok reflexiójában, de tételesen csak a Tridentinum után dolgozták, ki, amikor a →fideizmus ellen küzdöttek és védelmezték az egyh. tanítóhiv-t. A modern teol. a hihetőség motívumáról (motivum credibilitatis) beszél, s meggyőződése, hogy a teol. egyik legnehezebb kérdése előtt áll. - Megoldási kísérletek. A kérdés az, hogyan lehet egy termfölötti dolog, a kinyilatkoztató Isten tekintélye a hit aktusának végső értelmi motívuma? - 1. Suárez szerint azért, mert a kinyilatkoztató Isten tekintélye mint a hitbéli beleegyezés motívuma maga is a hit tárgya lesz. Más szóval: Isten bizonyítja, hogy ő bizonyít (De fide, disp. 3. sect. 6,12). - 2. Francisco de Lugo szerint Isten kinyilatkoztató tekintélyét közvetlenül megismerhetjük, ha nem is evidenciával, hiszen ő állandóan beszél az Egyh-on, a csodákon, a hagyományon keresztül. Ezért a kegyelem segítségével a hit aktusában egész bizonyossággal és közvetlenül fölfoghatjuk az ő tanúskodását mint az értelmi beleegyezés motívumát (De virtute fidei divinae, disp. 1. sect. 6,7). - 3. Századunk teol-ai közül A. Straub szerint a kinyilatkoztató Isten tekintélyét igeneljük ugyan a hit aktusában mint értelmi motívumot, de nem igazi és objektív értelmi motívum alapján, hanem önmagában fogadjuk el (De analysi fidei, 1922). L. Billot szerint a hitbeli kijelentésben nem az értelmi motívumot, a kinyilatkoztató Isten tekintélyét igeneljük, hanem csak a kinyilatkoztatott igazságot (objectum materiale) bár előbb Isten tekintélyét meg kell ismernünk, de nem ez az ismeret a hitaktus motívuma, hanem Isten tekintélye önmagában (De virtutibus infusis, th. 16). - Kritikai megjegyzések: a) Suárez látta a tétele ellen fölhozható logikai nehézséget, vagyis azt, hogy nem lehet egy kijelentés a hit tárgya és indítéka (Hiszem, mert Isten mondta, mert ő igazmondó, mindentudó stb., de mindezt azért, mert ő mondta). Suárez beismeri, hogy maga a hitaktus termfölötti, vagyis kegyelmi segítséggel jön létre. Jobban hivatkozhatott volna Szt Tamás tételére, mely szerint „a hit fénye megmutatja nekünk a hitigazság hihetőségét, s ebben a hihetőségben meglátjuk a kinyilatkoztató Isten tekintélyét, amelyből a hitigazság termfölötti hihetőségét kapja”. - b) F. de Lugo helyesen látja, hogy a kinyilatkoztató Isten tekintélyének közvetlenül ismertté kell tennie magát ahhoz, hogy a hitaktust megalapozza, de uakkor ennek a homályban maradó kinyilatkoztatásnak a közvetett jellegét nem magyarázza meg eléggé. Ellenben a Szentírás szellemének megfelelően jól meglátja a kinyilatkoztatás tört. jellegét, amelyhez az Egyh. igehirdetésén kívül hozzátartoznak a hihetőség külső motívumai. Isten ezeken a külső eszközszerű bizonyítékokon keresztül is beszél hozzánk. - c) Straubbal szemben csak annyit jegyezhetünk meg, hogy amennyiben a kinyilatkoztató Isten tekintélyét minden hitaktusban igeneljük, ez az igenlés természetes szükségszerűséggel követel egy objektív értelmi motívumot. Billot-val szemben pedig - aki éppúgy elhanyagolja a lumen fideit, mint Straub - hangsúlyozzuk, hogy bár nem Isten tekintélyének megismerése, hanem maga a tekintély az értelmi aktus motívuma, mégis szükségszerűen a hittel elfogadott igazságban és vele együtt igeneljük az értelmi motívumot, amely az igazságot éppen hihetővé teszi. - Szt Tamás szerint a hit, mint kegyelmi megismerés lényegében Isten közvetlen látásának rendjéhez tartozik, s annak mintegy előképe, sőt hozzá vivő eszköz (II-II. 4,1). Amit a mennyben látni fogunk, azt itt hisszük, mégpedig uazon értelmi motívum, azaz Isten önkinyilatkoztatása alapján. Amíg azonban a mennyben színről színre megmutatkozik, itt rejtve marad. A magát kinyilatkoztató Istennel az értelmi kapcsolat szükségszerűen egy bizonyos közvetettségben mutatkozik meg: 1. A hit az értelem termfölötti, szabad beleegyezése, amellyel az ember a kegyelmi fölhívásnak engedelmeskedik. Isten kegyelmi hívása megmozgatja az embert és fogékonnyá teszi, hogy a kinyilatkoztatott igazságot termfölötti, hitbeli beleegyezéssel elfogadja, és az értelem a megvilágosító kegyelemmel kapcsolatos hívásban fölismeri a termfölötti erkölcsi kötelezettséget, hogy a beleegyző aktust megadja, v. ami uaz, meglássa az igazság termfölötti hihetőségét. Ebben az abszolút erkölcsi kötelezettségben közvetlenül fölfogja az isteni tanút, aki a kinyilatkoztatott igazságot ilyen módon hihetővé teszi. Ha az ember engedelmeskedik a fölhívásnak, és megadja a hit aktusát, akkor az közvetlenül Isten tanúsága mint értelmi motívum alapján megy végbe, de ezt a tanúságot a hívő közvetlenül csak tudatos erkölcsi kötelezettségébe ágyazva ragadja meg. - 2. Még egy másik szempont is járul Isten tanúságához mint értelmi motívumhoz, amiről Szt Tamás keveset beszél, mert nála a hitről való reflexió még nem volt krisztológiailag és ekkleziológiailag kidolgozva, továbbá ő az első kinyilatkoztató igazságot inkább elvontan szemlélte, nem konkrét tört. megjelenésében. De ő is beszél az érzékszervek számára adott külső tanúskodásokról, amelyek másodlagosan hozzátartoznak az értelmi motívumhoz. A hit fénye az Istentől küldött és igazolt hithirdetők külső tanúskodásában és azon keresztül képessé teszi az embert, hogy közvetlenül meglássa Isten tanúskodását, vagyis hogy a beszélő ember szavában Istenre figyeljen (De veritate, 14,8). - A mai teol. hivatkozik a hit kegyelmének krisztológiai és ekkleziológiai jellegére, továbbá hangsúlyozza az „Egyház hitét” és a kinyilatkoztatásnak mint isteni tanúskodásnak a jellegét, amelynek alapján a tanítást hihetőnek vesszük. Krisztus maga tanít az Egyh. által (Mystici corporis enc.). A hit kegyelme révén a hívő a misztikus test öntudatában, s így közvetve valamiképpen az isteni öntudatban osztozik.

A teol. hangoztatja továbbá az Istennel való hitbeli találkozás személyes jellegét, s ez a találkozás Jézus Krisztus Egyh-ában megy végbe. Erre egyébként a Szentírás alapján és a kinyilatkoztatás szentháromsági struktúrája alapján is hivatkozhatunk, hiszen Isten mint Atya a maga belső életét tárta föl előttünk a Fiú és a Szentlélek elküldésével. Krisztusnak és a hívőnek kölcsönös egymásban léte (Jn 17,20-26) ebben az irányban még további meglátásokat adhat. Ugyancsak kitérünk ma a hit aktusának szentháromsági struktúrájára is. A Szentírás alapján állíthatjuk, hogy a hit kegyelmében mind a három isteni személy működik: „Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya nem vonzza” (Jn 6,44). „Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). „Senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3). „Isten (az Atya) kiárasztotta Fiának Lelkét a szívünkbe, s általa szólítjuk Istent atyánknak” (Róm 8,16; Gal 4,6). Végül gondolnunk kell az itt fölhasznált profán fil. fogalmak átalakulására, kifinomulására (pl. szabadság, bizonyosság, nyilvánvalóság, ésszerűség). Mivel a hit aktusai az Isten és az ember személyes kapcsolatában és az üdvösség rendjében játszódnak le, ügyelni kell arra, hogy célzatuk is ilyen. Azért lehet benne a hit aktusában a tanúskodó Isten tekintélyének fölismerése is. G.F.

Leiterich, E: Die Glaubenswürdigkeitserkenntnis. 1949. - Aubert, R.: Le probléme de l'act de foi. 1950. - LThK I:477.