Magyar Katolikus Lexikon > Ö > örökbefogadás


örökbefogadás (lat. adoptio): nagykorú személy és más kiskorú gyermeke (árvája) vagy nagykorú személyek közötti jogviszony, mely a szülői és gyermeki viszonynak megfelelő kapcsolatot létesít. - 1. Izraelben, eltérően az asszír-babilóniai jogszokástól, ismeretlen volt idegen →gyermek ~a; hamarabb került a →rabszolga a fiú helyére, legalábbis az →örökösödés szempontjából (Ter 15,4). Az ÓSz egyes tört-ei mégis ~nak látszanak: Jákob örökbe fogadja József fiait (50,23: az unokák lépnek a gyerekek jogaiba), Mardokeus az unokahúgát, Esztert (Eszt 2,7). Mózes ~a egyiptomi szokásnak tekinthető (Kiv 2,10). Pál ap. az →istengyermekség kérdésében a hellén-róm. felfogás szerint beszél ~ról (Róm 8,15.23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5). - 2. A középkori magyar jogban volt →fiúvá fogadás és testvérré fogadás (adoptio fraternalis). Utóbbi 2 nemes között szokott létrejönni, s öröklési jogcímet adott arra az esetre, ha az örökbefogadónak nem voltak öröklésre jogosult utódai, ill. rokonai. Ez az ~ tehát az adománybirtokokra vonatkozó, →királyi beleegyezéssel kötött öröklési szerződés, mely szerint az, aki a másikat túléli, ennek birtokát örökölheti, mintha osztályos testvére volna. Lehetett kétoldalú, ha kölcsönösen testvérré fogadták egymást, v. egyoldalú, ha csak az egyik fogadta a másikat testvérül; egyetemes, ha az adoptáló minden vagyonára, részleges, ha csak egy részére, és egyedi, ha csak meghatározott dologra terjedt ki. - Az ~ a nemességszerzés egyik módja volt; egy nemes parasztot v. nem nemest fiaként örökbe fogadott, fekvő jószágainak utódjává és örökösévé rendelt; ha ehhez kir. jóváhagyás járult és azt a jószágokba való törv-es beiktatás követte, az ~nak adományereje volt, az örökbefogadott és annak fiai igazi nemeseknek számítottak. 88-R.É.

Werbőczy 1897:65. - BL:1370.