Magyar Katolikus Lexikon > Z > zsoltármagyarázat


zsoltármagyarázat (lat. enarratio in Psalmos): az ókeresztény irodalom, a keleti és →nyugati egyházatyák elmélkedései. – A legismertebbek Szt Ágoston ~ai, melyek közül a 150. zsolt. ~a: „A zsolt-ok nagy misztérium titkát őrzik, amit a számuk és a számok jelentése is megmutat. És jóllehet a nagy misztérium, amit a zsolt-ok összessége hordoz, még nem tárult föl előttem, mivel mindenki 150 zsolt-t számol, számunkra is, akik rendszerüknek mélységébe értelmünkkel még nem tudtunk behatolni, sugallnak valamit, amit nem oktalanul elemezhetünk, amennyire az Úr megsegít. – 1. A 150, az 50-es, és a 15-ös szám. a) A 150-es szám a 15-ös szorzata: amit ugyanis a 15 jelent az egyjegyű számokkal kapcsolatban, azt jelenti a 150 a kétjegyű számokkal kapcsolatban (10 x 15 = 150); azt jelenti az 1500 a háromjegyű  számokkal kapcsolatban (100 x 15 = 1500); s azt jelenti a 15.000 a számokkal kapcsolatban (1000 x 15 = 15.000). – b) A 15-ös szám pedig a 7 és a 8 összege, ezért a Két Szövetség összhangját /concordiáját jelenti. Az első szövets-ben ugyanis a szombatot ünnepelték, ami nyugalmat jelent (Kiv 20,10), a másodikban az Úr napját ünneplik, ami a föltámadást jelenti. A szombat a hetedik nap, az Úr napja pedig a hetedik után mi más, ha nem a nyolcadik, mely ugyanakkor elsőnek is tekintendő. Ezt a napot ugyanis a szombatok első napjának is nevezik (Mk 16,2), amit követ a szombatok második, harmadik, negyedik, s így végig, a hetedik napja. Az egyik Úr napjától számítva a másik Úr napja a nyolcadik nap, amikor meghirdettetik az Új Szövetség kinyilatkoztatása, ami az ÓSz-ben még földi ígéretek alatt rejtőzött. A 7 és a 8 összege pedig 15. Ugyanennyi a lépcsőénekeknek nevezett zsolt-ok száma is, mivel a Templomnak is 15 lépcsője volt. – c) Az ötvenes szám is nagy titkot hordoz. Mert az 50 = 7x7 + 1, azaz az 1-es nyolcadikként zárja az 50-es számot. 7x7 = 49, amihez hozzá kell adnunk 1-et, hogy 50 legyen. Ez az 50-es szám azért annyira jelentős, mert az Úr föltámadása után ennyi nap telt el, és a Szentlélek az 50. napon szállt le azokra, akik Krisztusban együtt voltak (ApCsel 1,1–4). A Szentlélekkel kapcsolatban a Szentírás főként a 7-es számot említi. Iz-nál is, s a Jel-ben is (1,20), ahol nyilvánvalóan Isten 7 Lelkéről van szó, egy és ugyanazon Lélek hétféle megnyilvánulása szerepel. Ezeket Izaiás így sorolja: „És megnyugszik rajta az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelke; és az ő gyönyörűsége az Úr félelmében van” (11,2–3). Ezen a félelmen az Úr tiszta és örökre megmaradó félelmét kell értenünk (Zsolt 18,10). A szolgai félelmet a tökéletes szeretet elűzi (1Jn 4,18), és szabaddá tesz bennünket, hogy ne végezzünk szolgai munkákat, melyek szombaton tilosak. Isten szeretete pedig kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott (Róm 5,5). A 7-es szám itt is kapcsolatos a Szentlélekkel. – d) Az 50-es számot az Úr 40+10-re is fölosztotta: ugyanis föltámadása után a 40. napon ment föl a mennybe, majd 10 nap elteltével küldte el a Szentlelket. A 40-es számmal pedig erre a földi világra is utal, ahol egy ideig lakozott. A 40-es számban ugyanis a 4-es az uralkodó, márpedig  a világnak is, az égnek is 4 része van; a 10 pedig (amivel a 4-et szorozzuk) a törvényt teljesítő jótettek jutalmát, az örökkévalóságot jelzi. – e) A 150 viszont az 50 és a 3, a háromság szorzata, ezért sem véletlen, hogy ennyi a zsolt-ok száma. Bár a halak számában is, melyeket a föltámadás után kivetett hálóval fogtak, figyelemre méltó a 150 + 3-ra tagolhatóság, tudniillik a 3-as szám mutatja, mivel kell osztani egyenlő részekre a 150-et. De van a halak számának egy sokkal magasztosabb és kedvesebb magyarázata is van, mely szerint ha az 1-es számtól kezdve háromszög formában, 17 sorban írjuk egymás alá a számokat, és a 17 sort összeadjuk, ugyanahhoz a 153-as számhoz jutunk. A 17-ben a 10 a Törvényt, a 7 a kegyelmet jelenti; mert a Törvényt nem teljesíthetjük, ha a szeretet ki nem árad a szívünkbe a Szentlélek által, akit a 7-es szám jelöl. –

2. A 150 zsolt. 1–2. verse: Isten hatalma Krisztus és a választottak föltámadásában mutatkozik meg. »Dicsérjétek az Urat az Ő szentjeiben«, tudniillik azokban, akiket Ő megdicsőített. »Dicsérjétek Őt erejének erősségében. Dicsérjétek Őt az Ő erőiben«, vagy amint mások értelmezik, »az Ő hatalmasságaiban. »Dicsérjétek Őt nagyságának sokasága szerint«. Mindezek az Ő szentjei, amint az Apostol mondja: »mi Isten igazságossága legyünk Őbenne« (2Kor 5,21). Ha tehát Isten igazságossága az, amit bennük művelt, miért ne volna Isten ereje is, amit bennük művelt, hogy föltámadjanak a halálból? Hiszen Krisztus föltámadásában is leginkább az erő mutatkozik meg, miként a szenvedésben a gyöngeség, ahogyan az Apostol mondja: »Megfeszítették ugyan gyengeségben, de él az Isten erejében« (13,4), és másutt: »hogy megismerjem Őt és az Ő föltámadásának erejét« (Fil 3,10). Nagyon helyesen mondja: »az Ő erejének erősségében«. Erőssége van ugyanis az Ő erejének, mert már nem hal meg, és a halál többé rajta nem uralkodik (Róm 6,9). És miért ne mondaná Isten hatalmasságait is, melyeket bennük (a szt-ekben) művelt? Sőt, ők maguk az Ő hatalmasságai, miként mondva van: »mi Isten igazságossága vagyunk Őbenne«. Mi hatalmasabb az örökkévaló uralkodásnál, miután minden ellenség lába alá vettetett? (...) Miként mást jelent az igazságosság, amellyel Ő maga igaz, és más az, amit bennünk művel, hogy mi az Ő igazságossága legyünk. – 3. vers.  Ezután ugyanezeket a szenteket mutatja be mindenféle hangszerben Isten dicséretére: »Dicsérjétek az Urat az Ő szentjeiben«, azt követi különféleképpen jelezve az Ő szentjeit. – »Dicsérjétek Őt trombitaszóval«, a dicséret kimagasló szépsége miatt. »Dicsérjétek Őt pszaltériummal és citerával«. A pszaltérium a magasságból dicséri Istent, a citera a mélységekből; mintegy az egekből és a földiekből dicsérve Őt, aki az eget és a földet alkotta. Azt már egy másik zsoltárban elmondtuk, hogy a pszaltériumnál a húrok sora a fa felső részéhez kapcsolódik, hogy erősebb hangja legyen; a citerában az alsóhoz. – 4. vers. A szentek különbözőségei konszonánsok, nem disszonánsok: »Dicsérjétek Őt dobbal és éneklő karban«. A dob dicséri Istent, mert jelen állapotában nincs benne semmi a földi romlás gyengeségéből. A bőrből ugyanis úgy lesz dob, hogy kiszárítják és kifeszítik. Az éneklő kar akkor dicséri Istent, amikor az egyetértő közösségként dicsér. »Dicsérjétek Őt húrokkal és orgonával«. A föntebb említett pszaltériumnak és citerának is vannak húrjai. Az orgona azonban mindenféle hangszer általános neve; ámbár elterjedt már a szokás, hogy orgonának a levegővel megfújt sipokat mondják, úgy vélem, itt nem erről van szó. A görög organum ugyanis, mint mondtam, általában mindenféle hangszert jelent; azt a hangszert, amelyiknek sípjai vannak, a görögök más néven nevezik. Hogy itt orgonáról van szó, az inkább latin és népies kifejezés. Amikor tehát  a zsoltár azt mondja, hogy húrokkal és orgonával, úgy gondolom, valamilyen húros hangszert akar mondani. (...) Talán azért kapcsolta hozzájuk az orgonát, hogy ne egyenként szólaljanak meg, hanem különbözőségükben összhangot adjanak, ahogyan az orgonában vannak elrendezve. Mert a szenteknek ugyanúgy meglesznek a konszonáns és nem disszonánsok különbözőségei, azaz egyetértők és nem széthúzók lesznek, ahogyan nagyon kellemes a különböző, de nem egymás ellen hangzó hangok összhangja. Az egyik csillag ugyanis különbözik ragyogásában a másiktól, ugyanígy a halottak föltámadása is (1Kor 15,41–42). – 5–6. vers: A szentek egyetlen típusa se hiányzik a zsoltárban. »Dicsérjétek Őt szépen szóló cimbalmokkal, dicsérjétek Őt ujjongó cimbalmokkal«. A cimbalmok érintéssel szólalnak meg, ezért egyesek az ajkainkhoz hasonlítják. Én azonban úgy gondolom, a cimbalommal való istendicséret inkább arra utal, amikor valakit a felebarátja dicsér és nem önmaga; és az egymást tisztelők Istent dicsérik. És nehogy valaki lélektelenül szóló cimbalmokra gondoljon, azt hiszem, ezért teszi hozzá az ujjongó cimbalmokat. Az ujjongás (jubilatio) ugyanis, azaz a kimondhatatlan dicséret csak a lélekből fakad. Úgy gondolom, nem szabad figyelmen kívül hagyni, amit a muzsikusok mondanak, s ami nyilvánvaló, hogy tudniillik háromféleképpen lehet hangot kelteni: hanggal, fúvással és ütéssel. Énekhanggal, azaz az ember torkával, mindenféle hangszer nélkül; fúvással, pl. síppal v. valami hasonlóval; ütéssel, pl. citerával v. hozzá hasonlóval. Egyiket sem kell mellőznünk, hiszen hang van a kórusban, fúvás a kürtben, ütés a citerában, az elme, a lélek és a test hármasságára emlékeztetve; de nem azonosság, hanem csak hasonlóság alapján. – Amivel tehát indított:  »Dicsérjétek az Urat az Ő szentjeiben«, kiknek mondta, ha nem a szenteknek? És kiben dicsérjék Istent, ha nem önmagukban? Ti vagytok az Ő szentjei, mondja, az Ő erői, mégpedig az, amit benneteket művelt; az Ő hatalmasságai és az Ő nagyságának sokasága, melyet művelt és megmutatott bennetek. Ti vagytok a trombita, a pszaltérium, a citera, a dob, az éneklő kórus, a húrok és az orgona, és az ujjongva szóló cimbalmok, mert összhangban vagytok. Mindez ti vagytok, akik semmiféle hiábavalóságot, mulandót, ürességet nem gondoltok. És mivel a test szerinti ízlelés halál: »minden lélek, dicsérje az Urat«”. **

PL XXXVI, 1960.