Magyar Katolikus Lexikon > V > vadászat


vadászat (lat. venatio): a vadállatok fölkutatása és elejtése élelemszerzés v. szórakozás céljából. – 1. Szentírásban a Ter 10,8: Nimród; 25,27; 27,3–40: Ézsau; 2Sám 23,20: Benaja ~áról, a Jer 16,16: általában a ~ról van szó. Bír 14,6: Sámson önvédelemből, 1Sám 17,34–36: Dávid mint pásztor a nyáj védelmében öl vadállatot. De hogy meglehetősen sokat vadásztak Izr. fiai, azt a „nagy vadász Jahve előtt” (Ter 10,9: Nimród) szólásmondás tanúsítja, s az ún. vadkatalógus is mutatja (MTörv 14,5: szarvas, gazella, dámvad, vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge; 1Kir 5,3: szarvas, gazella, antilop Salamon asztalán); végül a sokféle vadászszerszám is erre utal. Ismeretes volt Izr-ben a verem (Zsolt 9,16; Ez 19,8: oroszlán megfogására), a →csapda, a háló, a hurok, a kelepce, a tőr (Jób 18,8; 19,6; Zsolt 64,6; 124,7; Iz 51,20; Ez 19,8; Ám 3,5; Oz 9,8: vadak, madarak megfogására, elejtésére). A ~ ból élő törzsek kevésbé tekintélyesek, mint az állattartók és a földművelők; ez Jákob és Ézsau tört-éből is kiolvasható (Ter 27, főleg: 27,39 kk.). A profán forrásokból kiviláglik, hogy Palesztinában elsősorban verem és kutya szolgált vadak elejtésére, de a kocsiról nyíllal vadászást is ismerték; a ló csak a perzsa korban terjedt el. Josephus Flavius szerint (ZsidTört 1,21,13) Heródes lóhátról vadászott. Az egyszerű ember gyalogosan, nyilat és íjat használva ejtette el a vadat; nagyobb vadra dárdával, lándzsával vadásztak. –

2. Ikgr. Az előkelők kiváltságaként a műv. kedvelt témája. A kk. tp-aiban a vadászjeleneteket ált. a jónak gonosz általi üldöztetéseként értelmezhetjük, különösen, ha az üldöző szörnyeteg; néha, pl. vaddisznó üldözésekor a vadász a jó megtestesítője. Az évszakok és a hónapok ábrázolásain a ~ legkülönbözőbb módjai láthatók. – A vadászruha Szt Euszták vt. és Szt Hubertus attrib-a. R.É.–**

Kirschbaum II:362. – KML 1986:315. – BL:1899. – MN II:16; IV:211. – MNL V: 452.