Úr (gör. küriosz, lat. dominus): I. A szóhasználat. A) A héb. adon, a gör. küriosz szó ‘uralkodó’-t jelent; azt jelöli, akinek joga van valakivel v. valamivel rendelkezni; ebben az értelemben egyaránt vonatkozhat emberre is, az istenekre is. Így mondható: egy rabszolgának, egy állatnak, valamely dolognak, tárgynak az ‘~a’ (pl. Ter 24,12; Mt 10,24; Gal 4,1), és gyakran nincs is különbség az ~ és a tulajdonos között (→Baal). Az ‘~am’ (adoni) megszólítás nemcsak a rabszolga gazdáját illette meg, hanem a tekintélyes embert is (pl. Ter 23,6), gyakran szólították így a rabbikat is. A koinéban (→bibliai görög) a kürie (éppúgy, mint a lat. Domine is) nemegyszer csupán udvariassági formulaként szolgált. – B) Egyiptomban és a szemita országokban a kir-t ősidőktől fogva az ország és az alattvalók ~ának tekintették (vö. 42,30.33 és 1Sám 24,11; 25,27; 2Kir 18,27 stb.). Az alattvalók rabszolgának v. szolgának nevezik magukat vele szemben (pl. Ter 41,37; Kiv 10,7; 1Sám 16,15; 2Sám 14,5–7.12; ugyanígy az →amarnai levelekben és számos szemita feliratban). Az ‘~am’ és az ‘x ~a’ tehát igazi kir. címnek számított. Egyiptom és Babilon kir-ai éppúgy használták, mint Elő-Ázsiában az egészen kis országok kir-ai, akik arra, hogy istenként tiszteljék őket, soha nem tarthattak igényt. Önmagában véve a megnevezésnek nincs vallási színezete; csupán a kir. hatalmára utal. Egyébként a róm. birod-ban először a K-i prov-kban nevezték ‘~’-nak a róm. cs-t (vö. ApCsel 25,26), jóllehet Augustus cs. és még Tiberius is csak szolgai hízelgésnek tekintette és megvetette ezt a megszólítást. Ugyanakkor utódaik már megkövetelték, hogy ~ként tiszteljék őket. A zsidók, sőt a ker-ek is megadták a cs-nak az ‘~’ címet, csupán a cs-kultuszt tagadták meg; ez is tanúsítja, hogy a címnek nem volt vallási jellege. – II. Isten az ~. A) Az egyiptomi és a szemita vallásokban az ország, a nép és a sors legfőbb ~aiként az isteneket tisztelték, ebből következően ‘~am’-nak szólították őket, ahogy azt számos felirat és ‘isten’ elemet magában foglaló személynév tanúsítja (pl. Adoni-Cedek). – B) Az ÓSz-ben Jahve az ~ (Iz 1,24; 6,1.8), mert ő alkotta népét (Zsolt 100,3; Iz 43,1.21; 60,21), így jogosan uralkodik fölötte, mint sajátja fölött. Izr. az ő tulajdon népe, mert kiszabadította Egyiptomból, a szolgaságból (Kiv 19,4–6). De Jahve „az egész föld Ura” is (Józs 3,11.13; vö. Mik 4,3), dicsősége az egész földet betölti (Iz 6,3), mert ő alkotta az eget és a földet (Ter 1,1; Zsolt 93,2; 95,4 stb.), sőt: „az Urak ura” (MTörv 10,17; Zsolt 136,3). Így Jahve tulajdonnevének olykor helyébe léphetett kir. címe (Adonáj) és a LXX Küriosznak nevezhette. A Küriosz szónak istenre vonatkoztatása valójában idegen a gör-ök vallási felfogásától. A gör-ök (a szemitáktól eltérően) nem úgy tisztelték isteneiket, mint személyes teremtőjüket, az emberek és a világ ~át, v. mint aki meghatározza sorsukat, hanem egyazon szerves valóság hatalmas tagjaiként, akik éppúgy alávetettjei a sorsnak, mint az emberek. Ebből következően a gör. isteneket csak a hellén korban kezdték el ~nak nevezni, amikor a K-i istenségek, vallások és vallási felfogások a Földközi-tenger térségében ismertté váltak. A Kr. e. 1. sz-tól a Küriosz Szerapisz, Küriosz Aszklepiosz, Küria Izisz és a hozzájuk hasonló címek általánosan elterjedtek, úgyhogy Pál a gör. világ sok istenével és ~ával jogosan állítja szembe Istent, az Atyát és az egy ~at, Jézus Krisztust (1Kor 8,5). – C) Az ÚSz-ben Istennel mint ~ral v. mint az ~ral (küriosz névelő nélkül v. névelővel) elsősorban az ósz-i idézetekben találkozunk (pl. Mk 12,11.36; Jn 12,38; ApCsel 2,34; Róm 4,8; 9,28), de azért más helyeken is (pl. Mt 1,20.24; 2,13.19; Lk 1,11; 2,9; 1Kor 10,9; Zsid 7,21), ahol ~ az Isten helyett áll, mint a LXX-ban. Olykor még eredeti értelmében is előfordul a szó (Mt 11,25; ApCsel 17,24; 1Tim 6,15; Jel 1,8; 11,17 stb.), Istennek mint kir-nak (1Tim 6,15) v. mint a világ teremtőjének (Mt 11,25; ApCsel 17,24; Jel 1,8 stb.) értelmében. – III. Jézus az ~. Máté, Lukács és János evang-ában Jézus már feltámadása előtt is ~ként szerepel, és gyakran ~amnak v. ~unknak szólítják; ezzel a szóhasználattal Mk-ban csak 2 helyen találkozunk: 11,3 (az ~) és 7,28 (~am). Mt 26,49 (ugyanakkor 17,4: ~am); Mk 9,5; 11,21; 14,45; Lk 9,33; 22,11 és Jn 1,38.49; 3,2; 20,17 stb. az arám →rabbi (mester) v. rabboni megszólítást is megőrizte. Nem lehet tehát kétséges, hogy a tanítványok és mások is ~amnak szólították Jézust. Tanítványainak Ő az ~ (Mk 11,3; Lk 19,31); Ő elfogadta ezt a megszólítást és egyedül a maga számára tartotta fenn (Jn 13,13). De Isten Fölkentje (Krisztus) is volt (Mt 16,16), s a tanítványok azt remélték, hogy majd megosztja velük hatalmát (20,21). Ebben az értelemben találkozunk az ‘~’ minősítéssel: 21,3; még egyértelműbben: Lk 1,43; 2,11; ApCsel 2,36; Jézus királyi hatalma felülmúlja Dávidét, aki a Fölkentet ~ának tekintette (Mt 22,44; vö. Zsolt 110,1), mert Jézusban Isten kir. hatalma nyilatkozott meg (Mt 12,28). Jézus halála és feltámadása által bement dicsőségébe (Lk 24,26; Zsid 2,9; 1Pt 1,11), vagyis átvette a teljes kir. hatalmat. Épp a megfeszített Jézust tette meg Isten ~nak és Messiásnak (ApCsel 2,36), és rendelte az élők és holtak bírájává (Jn 5,22; ApCsel 10,42). Ő kapott meg minden hatalmat (Mt 28,18; Ef 1,20–22), Őt dicsőítette meg Isten a jobbjára emelve (Mk 16,19; vö. Mt 26,64; ApCsel 2,33; 5,31; 7,55); azóta Jézus is gyakorolja az isteni hatalmat. A tanítványok várták ~ukat mint a példabeszédben a szolgák (Mt 24,42–51; 25,14–30; Mk 13,33–37; Lk 13,25–28), és kérték: →Maran Atha, ‘Jöjj el, ~unk!’ (vö. Jel 22,20; Didakhé 10,6). Ezt az arám kifejezést Pál ap. a jeruzsálemi egyh-tól vette át. Így keletkezett az ~unk, Jézus Krisztus formula, melyben a maran eredeti értelme még tisztábban megőrződött, és mely a megdicsőült Krisztus uralmára utal. Ezek a részletek tanúsítják, hogy a megdicsőült Krisztust a jeruzsálemi ősegyh. kezdettől ~nak tekintette ill. szólította, akinek kir. hatalma van szolgái fölött. Pál hasonló értelemben nevezi Jézust úgy, hogy az ~. Jézus meghalt és feltámadt, hogy „halottaknak és élőknek ura legyen” (Róm 14,9). Ő a feje minden uralomnak és hatalomnak (Ef 1,20–22; Kol 2,10); minden uralma alá tartozik (1Kor 15,28; Ef 1,22; Zsid 2,5–8; vö. Zsolt 8,6). Ő az ~, aki parancsol (vö. 1Kor 14,37) v. „megenged” (16,7), szolgáinak egész élete az övé (Róm 14,4–8), ő az ~, akinek szolgálnak (14,18; 1Kor 7,22; Kol 3,22), és aki majd ítélkezik (1Kor 4,5; 11,32; 1Tesz 4,6; 2Tesz 1,9 stb.). A Jézus Krisztus szolgája megtisztelő cím lett (Róm 1,1; 2Pt 1,1; Jak 1,1), ahogy a kir. udvarban is magasrangú tisztségviselő a kir. szolgája (pl. 2Sám 15,34). Pálnál az ~ legtöbbször a megdicsőült Krisztus, akinek Isten tökéletes engedelmességéért egyetemes és korlátlan uralmat adott. Fil 2,9–11: „Ezért (= engedelmességéért) Isten fölmagasztalta és olyan nevet adott neki, mely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse, hogy Jézus Krisztus az Úr.” A név, melyet Krisztus az Istentől kapott: az Úr név. Aki nevet kap, az méltóságot is kap; Krisztus tehát uralmat kapott, mely előtt, mint magának Istennek uralma előtt (vö. Iz 45,23) mindenkinek meg kell hajolnia. A megdicsőült Krisztusnak része van Isten uralmában és hatalmában (vö. Mt 25,31; 26,64; Mk 16,19; ApCsel 2,33; 5,31; 7,55), úgyhogy Pál azt mondhatja, hogy Jézus feltámadásával Isten Fiának bizonyult (értsd: azzá nyilvánította ki Isten; Róm 1,4). Ezért vonatkoztatja az ÚSz azokat az ósz-i idézeteket, melyekben Jahve úgy szerepel mint az ~, Krisztusra (pl. Mk 1,3; vö. Iz 40,3; Róm 10,13; vö. Jo 3,5; 1Kor 10,9; vö. Zsolt 95,8; 1Pt 2,3; vö. Zsolt 34,9; 1Pt 3,14; vö. Iz 8,12). Így az ~ cím Jézusra vonatkoztatva teol. tartalmat fejez ki; nem mintha közvetlenül Krisztus isteni természetét akarná jelölni (erre az ‘Isten’ utal), hanem annak érzékeltetésére, hogy Krisztus isteni uralommal bír. Ker-nek lenni annyit jelent, mint elismerni, hogy Krisztus az ~ (1Kor 12,3; vö. 1Jn 4,1–3); ennek megvallása a Szentlélek műve (1Kor 12,3). A ker. csak egy ~at ismer, Jézus Krisztust, az egyetlen →közvetítőt (vö. Jn 1,2; Kol 1,16), amint Jézus Krisztus is csak egy Istent ismer, az Atyát. minden teremtmény ősforrását és célját (1Kor 8,6). Pál ezért elveti a pogányok sok istenét és sok ~át (8,5), azaz a pogány kultuszt, az égi istenek és ~ak, az istenként tisztelt földi hatalmasságok szolgálatát és imádását. Ha tehát a róm. hatalom azt követelte a ker-ektől, hogy a cs-t ~ként tiszteljék, ezt meg kellett tagadniuk. – IV. Az Egyház első hitvallásai kezdettől fogva hozzáteszik a Jézus névhez az isteni méltóságot jelző „Úr” címet (vö. ApCsel 2,34–36). Ezzel azt mondják, hogy az Istent megillető hatalom, dicséret és dicsőség Jézust is megilleti, mert „egyenlő Istennel” (Fil 2,6). Az Atya nyilvánította ki Jézus ezen uralkodói méltóságát, amikor föltámasztotta őt a halottak közül és a maga dicsőségébe emelte (vö. Róm 10,9; 1Kor 12,3; Fil 2,9–11). – A kijelentés, hogy Jézus Úr a világ és a történelem fölött (vö. Jel 11,5), a keresztény történelem kezdetétől fogva a azt is azt jelenti, hogy az embernek a maga személyes szabadságát abszolút értelemben semmmiféle földi hatalomnak nem kell alávetnie, hanem egyedül Istennek, az Atyának és az Úr Jézus Krisztusnak: nem a császár „az Úr” (vö. Mk 12,17). „Az Egyház hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg” (GS 10). – Az „Úr” megszólítás meghatározó a keresztény imádságban: „Az Úr legyen veletek” ; „A mi Urunk Jézus Krisztus által”, „Maran atha!” (‘Az Úr jön!’), „Marána tha” (Jöjj el, Úr!”; 1Kor 16,22) és „Amen, jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20) fölkiáltásra. R.É.–**

BL:1875. – KEK 446–451.